Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.
a kozmikus diapazonnal, amely a hegyen szakadatlanul szól. De egyszer megesett az is, hogy nem a szerpentines sétány felé vettem lépteimet, hanem betévedtem a könyvtárba s ez volt a vesztem. KL A Műegyetem könyvtárába? Abba. Pompás épület volt, Petz Samu tervezte, aki az előttem járó nemzedéket épületszerkezetre oktatta (ő tervezte azt a Levéltárat is, amelynek a tornya valaha, csodák csodájára füstölt: abban rejtette el a központi fűtés kürtőjét és a füst, mint valami építészeti karikatúrán, a gótikus szkrabbák között - előbodorgott). Tágas, impozáns, kissé angolosan alacsony, puritán ornamen- tikájú könyvtárterem volt, igen kedvemrevaló s hogy ő volt, nem ő - millió évekkel utána tudtam meg, hogy a könytárost Bóka Lászlónak hívták. Mond ez a név neked valamit? KL Hogyne! Sokat. No jó: de mortuis nil nisi bonum. Körülnéztem a könyvtárban, már akkor igencsak sokat olvasó könyvmoly voltam s hogy mint faltam fel keresztben, mint a cápa, Rabelais-t és sok-sok franciát, azt is elmondom majd egy közbevetésben. Sorra szedtem le a német filozófusokat. Schopenhauerről sokat mesélt annak idején irodalomtanárom, Lányi Ernő; tudtam arról a legendás öngyilkossági hullámról, amely a 19. század végén hatása nyomában járt - mint ahogy a századelőn ezrével szaladgáltak Bécsben, Budapest aszfaltján a Felsőbbrendű Emberek és minden táncoskedvű elme, mint a tánciskolában, a kályhától, a filozófia megismerését Nietzschétől kezdte. Igaz, aki légypa- píijához odaragadt, soha nem repült más mézre és a bölcselettörténet nem nyílt meg előtte - de ez már egy más történet. Fogtam magam, kikértem Schopenhauert. Bármi bődületes lett-légyen honunkban, franciául előbb és jobban tudtam, mint németül; de a lebilincselő tárgy izgalma, szeretete szárnyakat adott s nem is tudnám megmondani, mikortól volt, hogy elfelejtettem szótárazni. Egymás után kölcsönöztem ki a német bölcs Opera Omniáját A világ mint Akarat és Képzet-tői az Etikán, a Természetfilozófián át a Pa- rergák és Paralipomenékig, kiegyensúlyozott kedélynek, derűs Hermész Pszükhopomposznak találtam s máris rájöttem, vagy az ő pesszimizmusáról szóló mesketék nem igazak, vagy a pesszimizmus maga tévesen alkotott eszmék alapján él a köztudatban. Ott olvastam Schopenhaueremet a hegyen, megvoltak a kedvenc padjaim, a Gellérthegy második lakásommá vált, amolyan nyári lakká, ahol a madárcsiripelés, a karikázó gyereksereg rikkantásai és a lábamnál burukkoló galambcsapat nem ellenséges zaj s így nem zavar. Engem csak az ellenséges zajártalom, csak az bosszant, bőszít, zavar és bénít meg igazában, amilyen a nagy rajztermek permanens slágerparádéja, min- denki-ordítozásában. Hogy a rajzteremben Legezáék milyen új slágereket bömböltek torkukszakadtából, soha nem tudtam meg, én ui. (és ez tán nem is lényegtelen ténykörülmény) innentova melléjártam az egyetemnek. A könyvtárba cserélni jártam; bicska is volt nálam, hogy a felvágatlan köteteket felvágjam, mert a „szakbarbárok” a Műegyetemi Könyvtár kincses humanióráit évtizedeken át alig-alig bolygatták, és engem ért az a boldogság, hogy egyes filozófusok, parádés félbőrben, felvágatlanul (avagy rosszul - azaz „mellévágva”) kerültek a kezembe és én „szűz” könyveket olvastam, akár valaha Versailles-ben a Dauphin 115
