Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.
lejtődik, hát sebaj: az ő gondja lesz, hogy észrevétlen visszacsempéssze a „gyűjteménybe”. A kapitány az álmosságtól tántorogva elindult a lépcsőn - ha vissza-visszafordult, hogy fancsali vigyorommal és ajándékaimmal a nehezen búcsúzó szeretet utolsó pillantásának arany keretébe foglaljon, hát kis híja lekalimpált - felbóklászott és ruhástól, keresztbe, végigesett a hálószoba dupla ágyán; jómagam meg, illendő lovagi kézcsókkal köszönve a vadas vacsorát - aludni tértem. Azon töprengtem, hogyan tudnék tapintatos-ügyesen kibújni a kapitány fojtogató szeretetének őslénytani öleléséből; sajna - hamarabb sikerült, mint sem szerettem volna, más módját választotta Tükhé, a véletlenek görög istene. De még sokáig visszajárt álmaim mumusa s nem is a muflon-kos csigaszarva, sem nem a kardfogú tigris azzal a csontbajusz- forma acsarkodó kardfogával, még csak nem is a trilobita rondája; hanem az első, a legormótlanabb csontkolonc, amit megemelni is alig bírtam - visszajár, páros napokon tarándszarvas, - páratlan napokon mamutálkapocs képében. Engem ui. akkor egészen más idomok foglalkoztattak, nagyon is eleven, legújabb kori idomok. Mertmivel anélkül, hogy ennek veszedelmére levélileg figyelmeztették volna Édesapámat, az erdei házban nyaralt még valaki, helyesebben ott nyaralt-telelt egy szegény távoli rokon, die Lizzi, a házkörüli segítségért cserébe. Úgy ette a málnát, a fóldiepret, hogy a nyakáig csurgott a lé és anélkül, hogy tudott volna róla, milyen kívánatos ezzel a maszatos- ságával, örökké oly maszatos volt, hogy csak kívánósan csettinteni tudtam, ha láttam. Látni pedig örökké láttam, mert ott forgolódott forgolódó fenekével és a szoknyája is, túlfeszített húrként, a feneke forgását formázta, holott takarnia kellett volna - ha aprófát hasogatott, ha vízért hajladozott, gyakori fürdőzéséről a közeli tó partján, nekivetkőzéseiről nem is beszélve. Én die Lizzi 18-éves júnói termetéről rögtön láttam, hogy nem halandó lény, hanem saruszárnyon a halandók közé az Olümposzról leszálló szerelemistennő: va- lami-észbontó-fitos és a megszólalásig hasonlított szuperpesztonkámra, akit magamévá tenni a pólyából elmulasztottam s ezt váltig vezeklem. Igaz, hogy volt udvarlója és csónakpartnere is, Bécsből, egy atlétatermetű, izompacsirta festőnövendék, aki megnézte rajzaimat s mert ő meg az alakrajzban brillírozott, de a mozdonyokhoz nem értett, így - úgy éreztem - kvittek vagyunk és barátságunkat semmi sem zavarhatja meg. Nem is zavarta, egészen addig, amíg egy gyötrelmes éjszakán azon nem vettem magam észre, hogy hiányos öltözékben állok az Imádott Lény szobája kitárt ajtajában (mely akárhogy vigyáztam, keservesen nyikorgott) és a felkattanó, ijedt fényben szemérmetlen pillantást vetek a mellehimbáló, hasig meztelen leányra, aki vasvilla szemmel német „Schimpwort”-okát ordibál felém, amelyeket akkor még hogy is érthettem volna, nem szótári kifejezések voltak. Hogy a pandemonium pillanatok alatt teljes volt, azt gondolhatod s hogy ki hányféléi és mekkora pofonokat ígért, minek is mondjam el s úgyszintén mellőzöm rövid úton való hazato- loncoltatásomat meg annak otthoni, botrányos folytatását. Mindennek egy gyomai nyaralásom volt az oka; tizenkettedik életévemben járhattam, amikor - sírós ellenkezésemmel mit sem törődve - az a borzas, fél-paraszt nagynéném magárahúzott és én, lelkifurdalásom pörölycsapása alatt (elélvezés közben) felnyögve, az ő görényszagától elundorodtam és attól kezdve folyvást azt a görényszagot kerestem... 110
