Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.
KL Ha így folytatod történeted, nem félsz, hogy megvádolnak az ifjúság megrontásával, mint Szókratészt? Lorcsikám, ahhoz, hogy az ifjúság szóba álljon velem, előbb „szerkóba” kellene bújnom, márpedig nincs a világnak az a művi-koptatott, gépi-rongyolt, für- dőbenrámszopott farmere... Honunkban a filozófust nem a vád alá helyezés fenyegeti, hímem a sápatag kísértetté sorvadás a lemurok világán, a nemolvasottak Kiadatlan Limbuszain. KL Máskor is volt úgy, hogy hazatoloncoltak: fajultak a dolgok odáig...'? Fajultak-fajultak, de nem odáig. Tanultam belőle. Mert amikor a nyugállo- mányozott katonatiszt vonattal a határig vitt és átadott táviratilag odaszólított Édesapámnak és ők ketten, heves szóváltás közben, németül egymás fejéhez vagdosták, ami a szívükön feküdt, utána lelkifröccsöt kaptam: Atyai Hadparancsba adatott, hogy 18 éves koromig szüzességem megőrizni tartozom. Bárcsak megálltam volna! Elkésett figyelmeztetés volt és tíz évvel elkésett felokosítás, amikor huszonegynéhány éves fejjel, orvosi tankönyveimből kihámoztam, hogy a nemi élet megkezdésével leáll a növekedést serkentő hormonforgalom, a csontok elérik végleges méretüket s ennek tulajdoníthatom, hogy jó fejjel alacsonyabb maradtam apámnál. KL És ha akkor a szavát megfogadod? A te ebgondolatod az én késő bánatom. De hogy vajon a nyelvtanulásra milyen hormon van serkentő hatással, hiába kérdeznéd tőlem, orvosélettani kézikönyvem erre nem ad felvilágosítást. Az ügy óvatossá tett s megfogadtam, hogy legközelebb - ha lesz legközelebb, amint hogy lett is, mert nem ez az első és nem az utolsó opprobrium non consummatum szenvedélytörténetemben... KL No! Ki vele! Üljek vissza gyóntatószékembe s tegyem fel stólámat...? Nincs mit meggyónnom, s ennek a történetkének, ami most következik, amúgy sem az amor opprobrificus a csattanója. Másodjára Mürzzuschlag mellé, Bruck an der Mur-ba küldtek nyaralni s az öreg vasúti felügyelőnek, aki házába vett, meghagyták, hogy soha ne veszítsen szem elől, hurcoljon magával és legyen a német nyelv az a napi nyolcórai egyoldalú táplálkozásom, amitől majd pellagrát kapok. Véget nem érő sétákra vitt Herr Lassl, az öregúr, bejártuk a vasúti csomópont vágányvidékét, ezt a megigéző mozgómúzeumot, ahol csakhamar minden mozdonyalkatrésznek a német neve rám ragadt. De bejártuk a festő várost is, fel az Óratoronyig; még ma is az orromban csiklandoz a bűze az öntözőkocsiknak - mondják, a port jól megköti a városvégi papírgyár szolgáltatta sárga lé... Kedves, zsémbes, hirtelenharagú bácsi volt a vasutas, egyből a sarokbavágta tányérostul a spenótot, ha azzal merészelték traktálni; mitől a megszeppent asszonynép némán feltakarította a mocskot-tányércserepeket és új terítéket tett eléje. Velünk étkezett a varrónő is, a manzárdszoba albérlőnője, elképesztő girhes némber s rútsága mint a sötét éjszaka. El is határozám, hogy a manzárdszobára fölöttem nem vagyok kíváncsi; de amikor az onnan lefele áradó görényszag kihozta éjszakai járókámat, csak felmerészkedtem. A helyzet nyilvánvaló volt, a priapizáló szatír nem tagadhatja szándékát; ám ekkor csoda történt. Freulein Sieglinde (nevezzük így), aki még távolról sem hasonlított se Vérfertőző Szent Skolasztikához, se Egyiptomi Szűz Máriához, térdre esett előttem és könnyek közt kérte, hogy ne vegyem el a szüzességét. (Vágyott rá...?!) Jules Renard mondja Naplójában a rútságról, hogy van egy felsőfoka, amikor ha pofákat 111