Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - KARÁCSONYI FENYŐGALLY 1993. - Tüskés Tibor: Fülep és Weöres (tanulmány)
TÜSKÉS TIBOR Fülep és Weöres Hosszú évek - csaknem egy évtized - „hallgatása” után, amikor Weöresnek nem jelenhetett meg önálló verseskötete, 1956-ban lát napvilágot A hallgatás tornya. A terjedelmes, összefoglaló jellegű és a „fölfedezés” erejével ható - például Németh Lászlót is a legteljesebb elismerésre késztető - kötet élén két mottó és egy ajánlás olvasható. A mottók egy Rimbaud- és egy Füst Milán-idézet, az ajánlás így szól: „Fülep Lajos bátyámnak, ki szerető és épp ezért irgalmatlan bírálatával húsz év óta támogat, hálával ajánlom ezt a könyvet”. Weöres az alkotóknak abba a családjába tartozik, akik egész pályájukon nem fejlődnek, nem változnak, legelső megszólalásukkor már tisztán és felismerhetően, éretten és magabiztosan zeng saját hangjuk. Weöres korai, tizennégy éves korában írt verseit már sajátjának vallja, az életében megjelent Egybegyűjtött írások ban közli, s a tizenöt évesen írt Öregek a beleélő képességnek ugyanarról a formájáról és fokáról vall, mint az érett költőként megalkotott lírai regénye, a Psyché. Weöres autonóm és szuverén alkotó, mindig tudta mit akar, mit csinál, mi érdekli. Ennek ellenére alkatának egyik meghatározó vonása, hogy mindig szüksége volt idősebb „mesterekre”, segítőkre, gyámolítókra. O maga kereste közelüket, igényelte segítségüket, elfogadta tanácsukat. Ez a segítség néha nem volt több annál, mint hogy könyvet ajánlottak olvasásra, födelet adtak a kosztosdiáknak, címet javasoltak kész munkájának, nyelvhelyességi, stiláris botlásait gyomlálták, filozófiai érdeklődését irányították, műveltségét pallérozták. Ilyen volt csöngei környezetében édesanyja, ilyen volt szombathelyi szállásadója, Pável Ágoston, pécsi egyetemi éveiben Várkonyi Nándor, majd a későbbi időben Hamvas Béla és Fülep Lajos. Ezekben a kapcsolatokban mindig volt valamilyen közös elem, ugyanakkor mindegyik más volt. Weörest sajátos viszony fűzte Fülep Lajoshoz. Amikor a pécsi egyetemen 1933-ban találkoztak, ahol Fülep egyetemi magántanárként tanított, Weöres pedig előadásait hallgatta, Fülep negyvennyolc, Weöres pedig húszéves volt. Ez az emberöltőnyi távolság - a huszonnyolc év - mindvégig megmaradt közöttük, akkor is, amikor a pécsi professzor és diák (mondhatnánk: apa és fiú) viszony A hallgatás tornya idejére báty és öcs kapcsolattá melegedett. Ez a kapcsolat a Várkonyihoz és a Hamvashoz fűződő viszonynál nemcsak tartósabb és huzamosabb volt, hiszen egészen Fülep haláláig, 1970-ig tartott, hanem amazoknál intenzívebbnek és meghatározóbb jellegűnek is mondható. A kapcsolat tartalmát valójában az ajánlásnak ez a kifejezése, ez a szókimondó jelző minősíti és magyarázza: „irgalmatlan bírálatával”. Fülep kérlelhetetlen, szigorú, prófétai lélek volt, Weöres pedig „örök” gyermek, aki igényli a feddést, a bírálatot, a véleményt, az atyai iránymutatást. Fülepben túltengett az oktatói, tanítói, szókratészi hajlam, Weöresben a diák kíváncsisága és érdeklődése, a kamasz ellentmondása és kötekedő kedve. A professzor hallgatóságot, tanítványokat igényelt maga körül, a költő mindig őszinte és szigorú bírálatra éhezett. Kapcsolatuk két lehetőség, két ellentétes igény szerencsés találkozásából született. Fülep 1927-ben költözött Zengövárkonyba, és húsz éven át a kis, baranyai falu református lelkészeként működött. A korábbi európai utazó, a Vasárnapi Kör tagja, az egyetemi tanár, a gondolkodó és művészetfilozófus számára egyfelől a visszavonulás, 1074
