Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Sümegi György: Velencei Biennálé-centenárium előtt

városmúzeumot; a lagúnák s tenger ékét-királynőjét: Velencét. A terra ferma-rcA, a szárazföldről a pályaudvaron át, a Piazzale Roma főkapun át, hajnalban érkezve szokásos képét mutatja. A legegyedibb persze a víz, a lagúna mocsárszaga, zöld erjedése. S a pályaudvar terén elomló édeskés-bódító leanderillat. Nyári turistakosz és szemét, német hátizsákos turistatinédzserek, kialvatlan tekintetű koránkelők.

Cölöpök remegő rajza a párás hajnali tenger fölött. Haloványan föltűnik a nap a San Giorgio Maggiore sziget mellett - befelé vaporettózva látom is a Canale Granden -, de később ködfátyol takarja. Több helyütt kifeszített vászonhirdetéseken a kör alakú embléma: La Biennale de Venezia. A körirat közrefogja a Szárnyas Oroszlánt, Velence védőszentjét.

Kezdjük a velencei művészet egyik első partján, a San Marcon. A templom tenger felőli oldalát is restaurálták, az állványokat leszedték. Ahűséges mórok - ketten-ketten — fénylenek a párás időben is. A San Marco kis oldalkápolnájában reggeli mise, a föhajóba még nem lehet belépni.

A Velencei Akadémia — a velencei festészet leggazdagabb múzeumi foglalata: Ve- nezianók, Bellinik, Carpaccio eleven életképei. Giovanni Bellini (1430-1516) a hosszú ujjú, hosszú kezű Madonnák festője. A Madonna col Bambino benedicente már-már reális, melankolikus arckifejezéssel, aránytalanul nagy Madonna-kezekkel. Közelében Andrea Verocchio Szent Györgye fémes, szürkés-kékes páncélöltözetben, piros karddal, lábainál a legyőzött, nyelvét kiöltő, zöld sárkány hever. Majd Tintoretto, az öreg, az idős, a dinasztiaalapító Jacopo; San Marco sorozatából erőtől duzzadó és az eltúlzott dinamizmustól, kicsavarásoktól, meglepő pózoktól sem mentes kompozíciók. S a színei! Talán ő, „Velence foglya”, az öreg Tintoretto érzékítette ránk leghűbben a tenger mocsárzöld színét.

Tiziano, Vecellio Pietá-ján a világosak-fehérek törtsége a lemondó fájdalmat erősíti. A Jézushoz hajló férfialak bíborköpenye fájdalmas színakkord a pislákoló fehér fényekben. Az idős mester egyik utolsó - ha nem a legutolsó - műve ez. Rebegő-lebbenő, pislákoló fény ömlik szét az egész kompozíción. Turner - majd a XIX. század elején - ugyancsak eljut korábbi velencei vedutáiból, azok évtizedekkel későbbem átszúrásékor a világosig-ehérig, a belülről fölragyogó fényig. O is megjárja azt az utat, mint Tiziano; a telt színektől az elomló-szétáradó miszticizálódott fényig. Fehérig. Belső ragyogásig. Tóth Menyhért fehér izzása jut persze eszembe - de tovább. Francesco Zuccarelli (1702- 1788/89) Európa elrablása: II ratto d’Europa, állít meg. Virágkoszorúval földíszített bika szárnyas Amorkák kíséretében rabolja épp nyájas szőke hölgyét, Európáját, aki kitárt jobb kezével sajnálkozó gesztust tesz a parton emésztő vágyakozásban, bikára várva veszteglő társnői felé. A kép bal sarkában egy hölgy épp boldogan fölül a virág- koszorúzott bikára. A kompozíció középterében még két bikát őriz egy nőalak. Francesco Zuccarelli bacchanáliák, bikaviadalok, az alakokkal mozgalmassá tett tájképek festője az Európa-mítoszra, az európai kultúra (és földrész) keletkezésére, létrejöttére utal beszédesen.

S hogy Európában vagyunk: egész Velence erősíti bennünk. Vittore Carpaccio (1465-1526) nagyméretű vásznain megelevenedik a maga változatos mozgalmasságában a velencei élet, az 1480-1520-as évtizedek hétköznapjai. A viseletek pontossága- korhűsége, az arcok kifejező ereje s a megjelenített épületek, velencei részletek a kor legautentikusabb képeskönyveivé avatják Carpaccio hiteles együtteseit. Ebből ma már csak a turisták nélküli, téli Velence őriz valamit: viseletben, póztalan viselkedésben akkor azonos leginkább önmagával Velence.

Újabb körséta az Accademia Veneziana-ban: Jacopo Tintoretto: Creazione degli animali (Az állatok teremtése); a Teremtő és az állatok egy része is repül, jobbról balra, emésztő sodrásban. És újra és végül (ahogy először is) Giorgione: La tempesta (A vihar) című festménye profanizmusával, a kor kötelező egyházi tematikájától eltérő különbözőségével kiütközően figyelemfölkeltö. Világisága, tematikájának természetessége számunkra evidencia — de nem lehetett az a kortársaknak. Az ö idejében újításnak hat1012