Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Sümegi György: Velencei Biennálé-centenárium előtt
hatott hangulatának különössége, a kompozíció bizonyos szempontbóli rejtélyessége, megfejthetetlensége miatt is. Villámlásban, komorló tájban anya óvja csecsemőjét s egy lovag is jelen van: őrködik, vigyázza őket. Van története, szüzséje e műnek (talán az elmondott?) — a többi: csupa kérdés, sejtelem. Színvilága dominánsan mélybama, de az előtérben, a hölgy oldalán homokszínű. A férfi fehér ingének és a nő fehér lepedőjének rímelése, a középtér hídlábának vertikálisai s a hajló, a háttérben elenyésző perspektíva, a fák függőlegese — a szerkezet fontos elemei. A lovag (költő? a művész?) mögötti fehér talapzaton két világos oszlopdarab, oszloppár — az alakok kettősét ismétli — torzóként. Minél többször látom, annál mélyebb a rejtély körülötte. A Palazzo Grassi-ban, Cézanne kivételesen festett palotahomlokzata szomszédságában: Marcel Duchamp kiállítás. Tárlat a XX. század fenegyerekének, a klasszikus művészet nagy semmibevevőjének; ö festett bajuszt Mona Lisának — s itt Velencében természetesen a klasszikus, a velencei művészet ellenpontja, idézőjelbe tevője, megkérdőjelezöje. Ugyanakkor a leggazdagabb előzmény a mai képzőművészetek velencei megjelenéséhez is. Műemlékséta Duchamp után: San Zaccaria-Santa Maria Formosa Bartalomeo Vivarini 1473-as Köpenyes Madonnájával (Madonna della Misericordia), San Giovanni e Paolo: Giovanni Bellini Polittico-ját nem találom a helyén, restaurálják. A templom oldalánál, szemben az ispotállyal a helyén van évszázadok ótai mozdulatlanságában Bartolomeo Colleoni zsoldosvezér. O alkalmazta harcban elsőként a mozgó ágyúkat. Colleoni tehát egy harci, háborús újító, aki tetemes vagyonát hagyta Velencére azzal a kikötéssel, hogy szobrot emeljenek a tiszteletére. A mestermü - Verocchio-é — a művészet győzelmét, a reneszánsz hatalmát hirdeti talán — menteni a menthetőt — s egyúttal a lovas alakot is népszerűsíti. Vagyis a harcost, az öldöklésben nagyszerűt, a kegyetlenül ágyúzót. A szoboralak mozgása-határozottsága kizárólagosságot sugall. A Bar Colleoni - hogy is nevezhetnék másként - színes ernyője alatt ülök s a szobor fölöttem jó húsz méterre. Jön felém, mozdul Colleoni. Lábánál galambok tollászkodnak. A Palazzo Dúcaié aktuális tárlata: L’arte del vetro, Üvegművészet a XIX-XX. században. Az egész tárlatban egyetlen magyar vonatkozású üveg található, az első vitrinben: Bukovina foliratú, a Putnai üvegcsűrben készült, metszett buborékos, a bécsi technikai múzeumból. Aztán a biedermeier, majd Bécs, Prága, Párizs és Velence túldíszített üvegei: az elvékonyodott könnyedség mintapéldái. A századforduló üvegkirálya, Emile Gallé kollekciója mellett René Lalique, Tiffany formaköltemények, a bécsi Joseph Hoffman konstruktív darabjai. A 20-as, 30-as években jönnek az önállósodott üvegállat, üvegbanán, üvegpadlizsán, üvegvirág figurák. Élénk színekben, mintha Ar- cimboldo valamely gyümölcsfej portréjáról oldottak volna kereket. Üveggiccs, giccs- üveg. Jön aztán az olasz, a finn design - a kitűnően formatervezett, funkcionális üveg: készletek, kávéfőző, csészék, poharak. S Tapio Wirkkala poharai. Velencei üvegszuve- m'rok. Egy magyar üveg, egy magyar művész sem. Sovánka István sem a századfordulóról; s a most már Európa-szerte ismert (és elismert!) Lugossy Máriától sincs semmi. Az utóbbi két évszázad üvegművészete a magyar üvegművészet nélkül történt — e velencei tárlat szerint. Szomorú s gyakori tanulság: művészetünk nem kapcsolódik - s a megfelelő és szükséges pontokon nem kapcsolják - Európához. Csontváry csak nekünk létezik, de sem az ő művészetével, sem kortársi művekkel nem sikerült még áttörnünk az európai falat. A Cini Alapítvány (San Giorgio Maggiore) a XVII. század első felének spanyol festészetét mutatja be - Velasquez-tői Murillo-ig. Néhány drámai, katartikus hatású mű csupán. Zömében édeskés-mosolygós szemek-arcok, virágfüzéres bambínók és Madonnák, Szent családok, ájtatosak és közvetlenek. Rembrandt százada ez, az ö művészetének félszázada, amikor délen még szenvedni is derűsebben-vidámabban szenvednek, még az inkvizíció fenyegető árnyékában is. Nem ráz meg a kiállítás, elámulok inkább: hogyan lehet ilyen boldog időt festeni Rembrandt és Zrínyi Miklós időszakában. Vagy belénk ivódott, hogy a művészi élmény katartikus, kell hogy legyen? S amikor 1013
