Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Vasadi Péter: Darált gyöngy (azaz gyöngypor) a szavak közt (Tolnai Ottó: Árvacsáth)
egy Mura melléki falucskáról értesülnénk vagy egy múlt századi, fölvidéki főnemes szellemi hagyatékáról, netán magáról az árvaságról, vagy a batha-li-maghiari indusok hajnali lótusz tömjénezésének szertartásáról. Ez a távolítás hozza közel, ez a homályosítás élesíti meg a tulajdonképpenit, ami csáthi is, és nem csáthi is: az alkotói szuverenitás így ejti meg önállóságának finom elővágásait ahhoz, hogy önmaga lehessen, s ne csak ürügyként, hanem lényegileg. A versek mindjárt kezdetben (s aztán végig) azt példázzák, miként lehet (nem a túl-, hanem) a más-világit a szédületes józanság közegében és épp ennek bizonyítására megjeleníteni, például egy ilyen egyszerű szólás: „nem sül ki a szemed” apropóján. A beteg elme csak szó szerint értelmez, de ez a fogyatékossága egyben a költészet kitűnő (mert analizáló) alkalma is. A józanság világának fölszíne alatt húzódik az a „más”-világ, ez szerez „zenét... szúnak, molynak” (56. o.), és nem keverhető össze a „túl”-lal, amely csak a dantei fényreszketésben látható meg; annak van a bensőségbe szorult, mégis (vagy épp ezért) szertelen önkoncentrációja, beleélő képessége, s ez, mezítlenül, önmagában - őrület. Ám jogos a kérdés: mennyi őrület szükséges a szédületes, tehát művészi józansághoz? Miféle öltözetben, húsba-öltözötten viselhetjük el a (csontváz) őrületet? Hol van a határ, mely egyiket a másiktól elválasztja? És elválasztja-e? Mi az (ki az), ami (aki) a szellem lehetőségeinek végletein távolít és ugyanakkor egybekapcsol tiltakozó tartalmakat, egymás felé lendülő affinitásokat, mágikumnak ellentmondó szellemi valóságokat? Tolnai lenyűgöző, rusztikus, tájszerető (nyelvi) egyszerűsége és logikai ereje, mint háttértükör állítja (rokonszenvez vele) és cáfolja a létezésbeli, következésképpen alkotói idioszinkráziát. Egyidejűleg élesen látja azt a küzdelmet, melyet egzisztenciális erők folytatnak a lélekben, megmagyarázhatatlanul jók s rosszak, egymással s egymásért is, együtt s külön-külön is a gondolat, az érzet, a kép, a ritmus fölmerüléséért, s az ajkat elhagyó szó, sor, mű hiteléért; az „aranyszájúság”-ért gyakran folyamodnak mérgekhez a költők, s maguk keltette kínokhoz, szenvedéshez: „ajkamat köröm”-kefe, „nyelvemet sárkefe”, egész magamat „drótkefe” sikálja hihetővé (11. o.). A18. oldalon egy nagy vers (elfojtott lihegés), mintha a csáthiság lényegét ragadná meg a szinesztéziás érzékenység, a „kék mozart”, a „vörös koncert”, a folyékony „fekete zene” megjelenítésében. Ez a vers (és a későbbiekben megemlítettek is) azt mutatják: a szerzőnek van (költészetének legbenső működése közben is alkalmazható) fékező ereje ahhoz, hogy ne csak a mű egészéért, hanem egyes szavaiért is jótálljon, s versének egysége ne sodorja át őt a szavai fölött; holott költői alapeszméje kétségtelenül totális igényű. Mitől ilyen tömör s logikailag mégis szellős ez a szellemiség? Az ember arra a következtetésre jut, hogy e keletkezésekor rendkívül sűrű költészetet a szerző szemléletmódja bent „megszabdalja”, már ott kiszűri a kifejezésre nem, csak meggondolásra alkalmas (jobb szó híján) tartalmakat, így a föl-tudatba már csak az „ígéretesek” érkeznek, amelyek aztán (a szüneteket kitöltve) összerántódnak, egybe, s ugyanakkor - megszabadulva és földerülve - kompozícióba rendeződnek (ilyenféleképpen beszél is a szerző). Ezzel a módszerrel a legelvontabb jelenségek is domborulatos, kitapintható fölületet, testet, körüljárhatóságot kapnak. Mindennek sikerültségéhez a népbeszéd emlékeit nemcsak őrző, hanem kedvelő szerző merész szóalkotó készsége is hozzájárul. Jellegzetes szavai: bodobács (feketével tarkázott vörös mezei poloska), aranytampon (barka), agysár, csőröge (kiágazó fánkféle), volfrámpöszmet, kanül-cson- tocska, cibetke (menyét). A versek nemcsak a megsejtett, hanem a lappangásában tetten ért tragikumtól is feszültek. A szerző több darab utolsó sorára tartogatott jelentéscsavarással fokozza a hatást, s így éri el, hogy a közeledő vég baljós jelét úgy érzékeljük, mint egy áramütést. A létezés mikroporózitása árad szét a 31., a mind mélyebb pszichózis, mind áradóbb a külső nyugalom közegében a 32., a megrendítő kiszolgáltatottság gyermeki hangja hallatszik a 68., másodszor motyogja az áldozat: „már nem tudok bemászni a kádba” 83., s nagyszabásúan bontakozik ki a (riasztó, szent, sötét és 92
