Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - AZ EPMSZ TANULMÁNYI NAPJAI. KAPOSVÁR 1993. - Pomogáts Béla: Magyar-magyar párbeszéd
mindazonáltal a maguk természetes jogán vannak jelen a magyarországi kulturális és politikai nyilvánosság fórumain. Az emigráns magyar kultúra valójában történelmi kataklizmák és nemzeti válságok következménye volt, ha reményeink szerint ezek a kataklizmák és válságok a jövőben nem kísérik történelmünket, az emigrációs kultúra utánpótlás nélkül marad. A második és harmadik nyugati magyar nemzedékek soraiból ugyanis nagyon valószínűtlen, hogy magyar írók érkezzenek, eddig legalábbis ilyen esetről nem tudunk. A nyugati magyar kultúra jövője? Minden bizonnyal az, hogy ez a kultúra ne „emigráns” szellemi tevékenység legyen. Hazatérése történelmi reményekre jogosít fel bennünket: nemzeti kultúránk valóságos egysége legalább ebben a vonatkozásbna helyreáll. A nyugati magyarság és ezen belül a szellem embereinek tömeges hazatérésére mindazonáltal nem lehet és nem is szabad számítani. Ennek a magyarságnak a nagy része ugyanis nem kíván élni a hazatelepülés és az idehaza történő elhelyezkedés lehetőségével. Eltérően a korábbi - például az 1848-1849-et, majd az 1918-1919-et követő - emigrációktól, amelyek elsősorban a Magyarországon berendezkedett politikai rendszerrel szemben határozták meg magukat, az utóbbi több mint négy évtizedben, főként az ötvenhatos forradalom leverése után a nyugati világban menedéket talált és letelepedett magyarok igen nagy többsége nem kívánt ragaszkodni a politikai emigráns státusához, illetve igazából sohasem érezte magát hontalannak. Vagyis, ha élesen szemben állott is a hazai (kommunista) politikai rendszerrel, és nyilvánosan bírálta is ennek intézkedéseit, elsősorban arra törekedett, hogy rendezze viszonyát a befogadó társadalommal. Elhelyezkedett a számára otthont adó ország gazdasági, politikai és kulturális életében, gyakran vegyes nyelvű családot alapított, biztos egzisztenciát teremtett, s a nyugati világban eltöltött évtizedek most már ezer személyes szállal fűzik új környezetéhez. Korábban, a második világháború vagy az 1947-1948-as Rákosi-féle hatalomátvétel után a nagyvilágban szétszóródott magyar politikai emigráció, legalábbis ennek nagy része egyféle „emigráns identitást” alakított ki, amely minden tekintetben az elhagyott otthoni világban találta meg a maga vonatkozási pontjait. A jelenben is vannak ilyen emigránsok, főként az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában vagy Ausztriában, általában ők azok, akik ma is értetlenül figyelik és kommentálják a hazai politikai átalakulásokat, minthogy olyan ideálokat és normákat kérnek számon a hazai társadalmon és közéleten, amelyeket ez a társadalom, az utóbbi negyven-ötven esztendős története következtében már régen meghaladott. Az emigráció nagy többsége és éppen az életrevaló, a mi hazai dolgaink szerencsésebb alakításában segíteni tudó része mindazonáltal eltávolodott ettől az emigráns lelkiállapottól. Ehelyett az úgynevezett kettős identitás kötődésrendszerét alakította ki, s miközben hűséges maradt eredeti hazájához, őszinte érdeklődéssel és elkötelezettséggel figyeli az itthoni fejleményeket, és támogatni kész az átalakulási folyamatokat, be akart és be tudott illeszkedni új hazájának viszonyai közé, és polgári öntudattal vesz részt ennek életében. Ezek azok a tengerentúli vagy nyugat-európai magyarok, elsősorban értelmiségiek, akik pozíciót szereztek és szerepet kaptak a befogadó ország életében. 968
