Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - AZ EPMSZ TANULMÁNYI NAPJAI. KAPOSVÁR 1993. - Pomogáts Béla: Magyar-magyar párbeszéd
A két emigráns réteg: a mindig is a politikai emigráció öntudatával fellépő és a kettős identitás vonatkozási rendszerét kialakító csoportok közül kétségkívül ez utóbbiak vannak abban a helyzetben, hogy a nagyvilágban eredményesebben képviseljenek magyar érdekeket. Magyar érdekeken nem csak a jelen Magyarország gazdasági, politikai és kulturális kibontakozásának nemzeti érdekeit értem, hanem a Kárpát-medencében élő kisebbségi magyarság fennmaradásának és fejlődésének, illetve az egyetemes magyar nemzeti integrációnak az érdekeit is. A hagyományos politikai emigráció általában elszigetelten él a befogadó társadalomban, világképét emlékek és nosztalgiák, vagy ami még szomorúbb, a bosszúállás, a leszámolás vágya határozza meg. Nem érdeklődik igazán a befogadó társadalom kultúrája, ennek a kultúrának a nagy értékei és áramlatai iránt. Nincsenek igazán kapcsolatai a gazdasági és politikai döntéshozó fórumokkal, s nem tud befolyást gyakorolni a sajtóra, amely köztudottan minden nyugati társadalomban hatalmi tényezőt jelent. Ilyen kapcsolatrendszerrel, a befolyásolás eszközeivel, ahogy ezt Amerikában mondják: a lobbyzás lehetőségével csak a beilleszkedettek csoportjai rendelkeznek. Ez a már beilleszkedett emigráció nem akarja átvenni Magyarországon a hatalmat, nem követel politikai vezető posztokat, sőt véleménye szerint ezek a posztok csakis azokat illetik meg, akik az elmúlt nehéz évtizedekben itthon vállalták a magyar nép sorsát és ismerhették meg a közös gondokat, ismerhették fel a közösen elvégzendő feladatokat. Ezt a visszafogott emig- rációs magatartást fontosnak tartom, hiszen átéltünk korszakokat, nem is olyan régen, midőn egy hazatért politikai emigráció szinte mindenre rátette a kezét. És vannak tapasztalataink, miszerint ma is akadnak nyugatról hazatérők, akik szívesen oktatják ki az idehaza maradt és itthon küszködő magyarságot arról, hogy miként is kellett volna viselkednie. Ezek az egykori emigránsok vezető posztokat és különféle előjogokat követelnek maguknak mindazok rovására, akik idehaza vészelték át az elmúlt nehéz évtizedeket. Az emigráció nagyobbik (és józanabbik) része azonban nem ilyen. Ez az emigráció is természetesen kész arra, hogy gazdasági, politikai és szellemi támogatást adjon felszabadult szülőhazájának, de semmiképpen sem kívánja meghatározó módon és vezető posztokon érvényesíteni kívánságait és felfogását. Leginkább ez az emigráció őrizte meg kapcsolatait szülőhazájával, s vett részt korábban is a magyar érdekek külföldi képviseletében és szolgálatában. Mindehhez hozzá szeretném tenni azt, hogy az emigráció „visszafogott” magatartása ellenére talán hasznos lett volna az eddig tapasztaltakhoz képest jobban bevonni a nyugati magyar szakértőket az ország gazdasági és kulturális talpraállításába. Néhány nyugati magyar természetesen szerepet kapott a kormány különféle tanácsadó testületéinek munkájában, különösen a diplomáciai karban, de még így is számos olyan nyugati magyar szakértő akad, akinek például közgazdasági, pénzügyi felkészültségét, összeköttetéseit igénybe vehette volna az új hatalom. Tapasztalataim - és nyugati barátaim véleménye - szerint a nyugati magyar szakértelem és befolyás mozgósításában nem annyira a körültekintő vizsgálódás döntött, inkább - hasonlóan a hazai politikai elit kiválasztásához - a személyes összeköttetés vagy a túlságosan is erőszakos felajánlkozás. 969
