Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Hanna Adamiecka: Láttam Magyarországot I-VII. (Tischler János fordítása)
ígértek, az épület védelmét, és segítséget a papír megszerzésében. Tudod, alig van már papír. Holnap az újság ismét kétoldalas lesz.” Átmegyek a nyomdán, hogy az eddig a Szabad Nép által elfoglalt szárnyba érjek. Egy alacsony, talán 14 éves fiú fegyverére támaszkodva, szemeit meresztve bámulja a sorszedőgépeket. Ilyen csodát még nem látott. Jóllehet, apró, összeráncolt arcocskájára rá van írva a fáradtság, egész éjjel itt fog állni, a szedők sarkában lesz, a tördelőket fogja zavarni. A Szabad Nép folyosói fegyveresekkel zsúfoltak. Az átjárókat íróasztalokkal barikádozták el. Eljutok vállalkozásom céljához. Kis, távírópapír tekercseivel teleszórt szobácska. Itt hevernek még tegnapi tudósításaink piszkozatai is. A távíró Kézzel-lábbal mutogatva és „eszperantó” nyelven elmagyarázom, mi járatban vagyok. Végül megértik, Varsóba akarok telexezni. Egy karcsú, feketehajú fiú - később megtudom; hegedűművész - vizsgálódva néz a szemembe: „Mit fogsz írni, vajon az igazat?” Gondok adódnak a távíró üzembehelyezésével. Senki sem tudja működésbe hozni. A készülék fénylő teste titokzatosságot és rendíthetetlenséget áraszt magából. Meg se moccan. A fiúk az egész épületben közzéteszik: „aki ért a telexgép kezeléséhez, jelentkezzen az 506-os szobában. Egy lengyel újságírónak kell segíteni.” Nemsokára néhány nyomdász érkezik. Most ők próbálják meg elindítani a készüléket. Semmi. Kiderül, hogy a telex elromlott. Ezt követően egy híradós egység katonái látnak munkához, ez az egység is az itt tartózkodó felkelő-csoporthoz tartozik. Legszívesebben az egész világot elátkoznám. A nyomdászok is maradnak, hogy segítsenek. A felkelők Egy magas, szőke hajú férfi jön oda hozzám: „Vi gáváritye pá russzki?” Árpi, a leningrádi elektrotechnikai intézet egykori hallgatója szólít meg. Ettől kezdve a felkelő-csoport részéről ő viseli gondját a lengyel újságíróknak, ő tolmácsol nekünk. Együtt megyünk a homlokzati szobákba. Eltorlaszolt ablakok, a padlón egymás hegyén-hátán ülő, fegyverükre támaszkodó alakok. A parázsló cigaretták alulról világítják meg a borotválatlan, beesett arcokat. Többnyire munkások, néhány egyetemista, fiatal mérnök és technikus. Közülük sokan az újpesti fémművekből jöttek. A forradalom második napján az ott dolgozóknak fegyvert osztottak. Ferenc október 25-én érkezett egy Budapesttől 50 km-re fekvő faluból. Az ottani fiúkkal gyorsan döntöttek. Ä helyi rendőrőrs látta el őket puskákkal. A lámpa fényénél egy 16 pontos követelést tartalmazó nyomtatott röplapot olvasnak föl nekem. Azután lázasan arról kérdezősködnek, mi a helyzet Lengyelországban. Beszámolok a varsói ősz emlékezetes négy napjáról. Árpi gondosan válogatva a szavakat, fordítja: „Az igazat írd rólunk” - kérnek és megmutatják párttagsági könyeiket. „Sokan vannak itt párttagok.” Időközben két fegyveres nő egy nagy kondér gőzölgő levest hoz, ami valójában forró víz zsírral és paprikával ízesítve. A katonák kenyeret hoznak be. A tűzforró lé átmelegít. A kitört ablaküvegek helyén hideg hatol be a szobába. Az emberek 266
