Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Martos Gábor: "Az biztos, hogy ez egy tiszta társaság" (Beszélgetés Kőrössi P. Józseffel) (interjú)
De hogyha ennyire együtt volt ez a társaság, akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy nagyjából 83 körül, tehát akkor, amikor - irodalomtörténeti kategóriában gondolkozva - a negyedik Forrás-generáció Kovács András Ferenc kötetével a színre lép, ez a generáció tökéletesen szétszóródott; a szó egyrészt valós értelmében szétszóródott a világban, másrészt viszont mint szellemi közösség is megszűnt. Ennek a története hogyan zajlott le? Ennek szerintem elsősorban egyszerűen politikai és nagyon egyszerű emberi okai vannak. Törvényszerű volt ez a széthullás. Nemcsak a kivándorlások miatt; mindenki - vagy majdnem mindenki - valami effélét forgatott a fejében egy bizonyos idő után, vagy belső emigrációba vonult. Egyszerűen el kellett távolodni, mert a részvétel abban az életben egyre inkább kikezdte az embert; majdnem azt mondom, hogy korrumpálta. Ezek közül az emberek közül ismereteim szerint ugyan senkit nem sikerült korrumpálni, de minél inkább részt vett volna az ember a közéletben, annál inkább sodródott volna észrevétlenül. És ott irodalom közéleti szerepvállalás nélkül nem létezhetett. Például előfordult olyan, hogy egyszerűen valakinek a neve alatt úgy jelent meg - már később, tőlünk nem, de idősebb kortársainktól - köszöntőversként, alkalmi versként egy írás, hogy az illető nem is tudott róla; nem is ő írta. Ezt csak úgy lehetett kikerülni, ha az ember nem vett részt benne. Vagy például - ha visszaemlékszel - Szöcs Gézától akkor közölt verset az Igaz Szó - azzal az ígérettel, hogy rendszeresen közölni fogja -, amikor éppen üldözték, amikor talán a legüldözöttebb ember volt egész Romániában; ezzel „igazolva”, hogy semmi baj nincs körülötte, lám, versei jelennek meg. Ezt csak úgy lehetett elkerülni, hogy az ember egyáltalán nem küldött kéziratot. Alapvetően ez tehát az oka annak, hogy az első néhány kötet után, sőt legtöbbetek az első kötet után — hiszen te is a második és a harmadik kötetedet már Magyarországon adtad ki - nem közölt kötetet, sőt nem is nagyon publikált? Valószínű, hogy ez is az oka. Nálam konkrétan az, hogy én nem jelenhettem meg; de ez nem volt eltiltás. Az én esetemben az történt, hogy valaki a nevemben írt egy verset a nagyváradi Fáklyához - illetve aztán kiderült, hogy több helyre is -, egy mocskolódó szöveget. Aztán különböző üzenetek formájában próbálták ráterelni a figyelmemet valakire, aki állítólag helyettem írta, de én ennek nem dőltem be. Persze mindenhova írtam, hogy én ettől elhatárolom magam, de ettől kezdve el voltam zárva a közléstől. Szóval így tettek lehetetlenné embereket; hogy másokat hogy, azt nem tudom, de mindenkinek voltak hasonló ügyei. így aztán nagyjából ’83-ra beállt az az állapot, hogy ennek a generációnak egy része emigrált, egy része - ahogy te mondtad - belső emigrációba vonult, egy része különböző devianciákba csúszott, egy része a szó szoros értelmében belehalt ebbe az életformába; ez a generáció egész egyszerűen eltűnt az erdélyi irodalmi életből. Egyes tagjai ugyan léteznek, te publikálsz Magyarországon, Szőcs Géza publikál Magyarországon, egy-egy Erdélyben maradt volt kor- vagy eszmetársatok itt-ott, ahol tud, még publikál - december óta hál’istennek egyre több a publikációs lehetőség -, de a társaság, mint olyan, ezek szerint megszűnt? Teljesen széthullott. Gyakorlatilag alig létezik kapcsolat közöttünk, vagy ha igen, akkor csak „egyéni utak” léteznek; nekem van kapcsolatom Szőcs Gézával, de például teljesen megszűnt - és ennek nagyon sok félreértés az oka - Bállá Zsófival vagy Egyed Péterrel. Egyszerűen érthetetlen számomra is az, hogy velük miért nem tudok levelezni; sok kísérlet folyt, volt idő, amikor üzenetváltások, talán még levelek is váltották egymást. Nagyon sok emberrel nincs, vagy évekig nem volt kapcsolatom. 89
