Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Martos Gábor: "Az biztos, hogy ez egy tiszta társaság" (Beszélgetés Kőrössi P. Józseffel) (interjú)
Most éppen megint tudok Zudorral kommunikálni; ennek valószínűleg az az oka, hogy öt nagyon felhozta” a „forradalom”, tehát - hogy mondjam - emberileg, lelkileg megerősödött, újra célja van az életének, aktivizálta magát. Olyan ez számára, mint egy gyógyterápia. ó az, aki talán a legdurvábban esett áldozatául ennek az egésznek, mert ugyan életben van, de ugyanakkor - hogy mondjam - teljes idegi roncsot akartak belőle csinálni. Ez nem sikerült; most kiderült, hogy nagyon is magánál van, gyönyörűen tudja magát aktivizálni, fantasztikusan jó dolgokat csinál. Lehet, hogy a szellemi kör szétesését csak az okozta, hogy fizikailag távol kerültetek egymástól? Hogy közétek került egy országhatár; már azok közé, akik átkerültek, és akik ott maradtak? Van egy másik oka is... Egy kicsit messzebbről kell kezdenem... ott ugye egymásra voltunk utalva; szükségünk volt egymásra, tehát valamilyen önvédelmi reflexként működő együvé tartozás kötött bennünket össze; vagy ez is. Ez nem a románsággal szemben működött, hogy mi magyarok összetartunk. Mi nem a románok által voltunk kirekesztve az irodalomból, amikor ki voltunk rekesztve. Lehet, ez túl durva, hogy ki voltunk rekesztve; különösen én nem mondhatom ezt, akinek azért alig-alig volt olyan verse, amit nem közöltek; ezt nem dicsekvésképp mondom, hanem éppen ellenkezőleg. Bár semmi olyant nem írtam le, és megrendelésre sem írtam, csak egyszerűen nem voltak annyira kemények a verseim, mint mondjuk az Zudor versei; formailag legalábbis elfogadható, esetleg konzervatívabb, szóval még tolerálható volt. A Zudomak olyan versei voltak, amit egyszerűen nem tudtak elfogadni; nem politikai tartalma miatt, hanem egyszerűen a hivatalosan érvényesített esztétikai elvárásoknak nem felelt meg. Ugyanaz történt, mint Magyarországon ... bár mégis ott valahogy hamarabb jutottunk kötethez; kivéve egy-két embert, mint például Zudor; őt kell említeni elsősorban, akinek - mondom - az epigory'ai hamarabb jutottak kötethez, mint ő maga. De ugyanez mondható el Cselényiről is, aki évekig az Echinoxban közölt csak, és úgy jelent meg tudtommal az első kötete, hogy komolyabb országos lapban nem közölt, vagy csak nagyon keveset... Tehát két irányban működött az önvédelem: egyrészt valamilyen megnyilvánulási lehetőséget kellett teremteni magunknak azzal az irodalommal szemben, amelyik nem akart integrálni bennünket, nem akart befogadni - vagy amibe mi nem akartunk integrálódni -, másfelől pedig volt egy politikai önvédelmi reflex is bennünk azzal a rendszerrel szemben, amelyik - ugyanúgy a hasonló román törekvéseket, mint a mieinket - igyekezett megsemmisíteni. Ez az egyik dolog, ami tehát összetartotta az embereket. Nagyon érdekes az is, hogy tudtommal az utánunk következő fiatalabbak - és ez is az előbbiekkel magyarázható - bennünket nem kezdtek ki; voltak ugyan nagyon gyatra, erőtlen kísérletek, mint amiről beszéltem, a Horváth Alpáré az Ifjúmunkásban, de komoly és különösen sikerrel járó támadás nem történt; én egyszerűen nem tudok arról, hogy ezt a társaságot - vagy a társaságból bárkit is - komolyabb támadás ért volna az utánunk következőktől, pedig ez általában megtörténik. A másik dolog az, hogy ebből a társaságból ott senki sem jutott fórumhoz kivéve Szőcs Gézát egy rövid időre, amikor a Fellegvárt csinálta -, hogy felhozhassa a saját - idézőjelben mondom - „nemzedékét”. Nem értek egyet azzal, hogy ez nemzedék volt. Nem tudott nemzedék lenni; bár voltak olyan pillanatok, amikor efelé haladt a dolog, de nem tudott nemzedék lenni. Nincs, nem jött létre egy olyan eszme, egy olyan gondolat, amit egy adott pillanatban mindenki vállalni tudott volna. Ezért ez nem generáció. 90
