Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Martos Gábor: "Az biztos, hogy ez egy tiszta társaság" (Beszélgetés Kőrössi P. Józseffel) (interjú)

Várad az ország széle volt, lehetséges, viszont Váradig minden külföldi eljutott; lehet, hogy Kolozsvárig már nem, de Váradig egészen biztos. A szamizdatok például rajtunk keresztül jutottak tovább - főleg Arán keresztül az Eörsi-féle Profiltól kezdve, ami tudomásom szerint az első szamizdat volt... Emlékszem arra a pillanatra, amikor a kezembe kaptam; lehet, hogy nem ez volt az első, de én elsőként ezt kaptam kézbe; vagy kaptuk kézbe mi, váradiak. Ezek mind többnyire rajtunk keresztül jutottak tovább, elsősorban Kolozsvárra; hogy azon túl hová, azt nem tudom, de Kolozsvárig mindenképpen.

Tehát azért volt előny is éhből a periférikus helyzetből... Na most mindaz, amit eddig elmondtál, az azért mégis csak azt mutatja, hogy lehet, hogy generáció nincs, de van egy szellemi közösség. Hiszen ti nyilván azokat hívtátok meg... illetve nyilván azok kapcsolódtak be az együtt gondolkodó, együtt dolgozó embereknek a körébe, akiknek valami módon az agya ,egy srófra járt“; lehet, hogy azonos hatások érték őket, lehet, hogy azonos értékeket tartottak magukra nézve kötelezőnek, lehet, hogy azonos dolgokat tűztek magük elé célokként, de végül is valami csak összetartotta ezeket az embereket, akiknek a névsorát az előbb nagyjából elmondtad.

Még valamit - mielőtt erre válaszolnék - hadd mondjak. Az az érzésem, hogy mi egyszerűen megértettük azokat a verseket, amelyeket a hivatalos fórumok nem akartak megérteni. Ez történt. És ez elsősorban azért volt lehetséges, mert azonos korúak voltunk, és az információk nagyjából azonos információkkal találkoztak bennünk. Számunkra nem volt idegen egy Bállá Zsófia-, vagy egy Szőcs Géza-vers; Bállá Zsófinak ugyan több korszaka van, én most arról a korszakáról beszélek, amikor — a második Forrás-nemzedékkel szakítva - hozzácsapódott az Egyed Péter, Szőcs Gé- za-féle kolozsvári társasághoz, sőt a még fiatalabbakhoz. Azért azt nem kell elfelejteni, hogy ő volt az első és az egyetlen talán, aki kifelé, tehát a baráti társaságon kívülre is vállalta Cselényi Béla költészetét, ami - hogy úgy mondjam — nagy dolog volt. Emlékszem arra, amikor Zsófi Marosvásárhelyen - a fiatal írók találkozóján - egy Cselényiről szóló dolgozatot olvasott fel; amire mi úgy reagáltunk, hogy meghívtuk Arával Cselényit. Ez is óriási szenzáció volt Váradon. Hogy mondjam... egyszerűen az idősebbek nem tudták felfogni, hogy mit akarunk; mi ez; ez nem irodalom, ez nem költészet?

És volt még egy nagyon jó „követünk” Arán kívül Kolozsváron, a Zudor, akinek az epigonjai a kozmetikáit verseikkel hamarabb megjelentek, mint ő maga; ő Szőcs Gézával nagyon összebarátkozott Kolozsváron az egyetemen, és nagyon fontos híreket hozott.

Ez is csak azt mutatja, hogy végül is itt valami működött: egy szellemi kör? Ennek volt az is a megnyilvánulása, hogy ha azoknak az éveknek az irodalmi lapjait - Utunkat, Korunkkat, Igaz Szót - végignézzük, akkor a ti megjelent köteteiteket szinte kizárólag ti magatok recenzáltátok, kritizáltátok, láttátok el kísérőtanulmányokkal? Vajon miért? Nem figyelt oda rá az az idősebb kritikusvagy költőnemzedék?

De, odafigyeltek... és ledorongolták. Mi nem azért nem dorongoltuk le egymást, mert barátkozni akartunk, hanem - amit az előbb is mondtam - egyszerűen megvoltak a csápjaink egymás felé, éspedig azért, mert találkoztak a kívülről jövő információk a bennünk lévő információkkal. Persze biztos, hogy volt azért ebben valami érdekszövetség is, valami védekezés, egy önvédelmi reflex. Tényleg így volt: mi védtük egymást. Amikor Szőcs Gézát Horváth Alpár megtámadta, akkor Adonyitól kezdve mit tudom én kin keresztül jómagámig mindenki nagyon kemény tiltakozó kritikákat írt.

88