Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Varga Imre: "Bízom az igazság mindenhatóságában" - beszélgetés Kocsis Istvánnal)
Ez az én tapasztalatom is. De egyébként évezredes jelenség. Erről szól a dráma- és színháztörténet. Legmeglepőbb, hogy a színház és a dráma harmonikus együttműködése a színháztörténet legnagyobb évszázadaiban, az ókori görög színjátszás virágzása idején sem zökkenőmentes. Aiszkhüloszt még keblére öleli a színház, Szophok- lészt is. Euripidészt viszont már nem akarja elfogadni. A színházi élet tőle már zokon vette, hogy más, hogy mer különbözni, hogy öntörvényű drámákat ír. Nem mondott le a drámaírásról, mert makacs ember volt... De ő az első drámaíró, akinek nem sikerül elnyernie a színház bizalmát. Immel-ámmal tűzik műsorra darabjait. Nehéz elhinni, de így volt. Arisztotelész is szóvá teszi ezt - szomorú szavakkal. De mi történt aztán kétezer éven át, Euripidésztől Shakespeare-ig? Voltak-e drámaírók, akik öntörvényű drámáikat, a maguk másságát megpróbálták rákényszeríteni a színházra? Lehet, hogy voltak, de tudni nem tudunk róluk. Meggondolkoztató, hogy a római kornak nincs jelentős drámairodalma, hisz színházi életéről elég sokat olvashatunk. Hogy a középkornak nincs, már érthetőbb. De jön a reneszánsz, jön Shakespeare, és győz. Minden idők legnagyobb drámaírójának sikerül elfogadtatnia a maga öntörvényű drámáit — saját színházával. Mekkora szerencséje a színjátszásnak és az irodalomnak, hogy nemcsak drámaíró, de színházigazgató is volt. Mondogatták, hogy a darabjaidat erdélyi szerző korodban többször játszották Magyarországon, mint amióta áttelepültél. Mi ebből az igazság? Semmi. A hetvenes évek második felében már igen ritkán játszottak. A színidirektorok többsége egyébként nem is tudja, hogy áttelepültem. Mint ahogy a Magyarországon indult drámaírókról sem tudják, hogy itt vannak-e még, vagy már áttelepültek valahova. Színidirektoraink ma már meg sem játsszák, hogy érdekli őket az eredeti drámairodalom.* Mindezeknek ellenére én optimista vagyok. Mert a színjátszás nagy választás előtt áll: vagy magára talál, vagy megszűnik. Nem óhajt megszűnni, tehát be fogja bizonyítani, hogy nélkülözhetetlen. A magyar színjátszás csak a magyar drámaírás, a sajátos magyar drámai helyzeteket vállaló magyar dráma segítségével bizonyíthatja be. Furcsa dolog fog történni: a magyar színház meg fogja becsülni a magyar drámát. Mint ahogy az angol ma is megbecsüli az angol drámát. De a színházaknak szerte a világon arra a másságra lesz szüksége, mely csak az eredeti, öntörvényű drámában van jelen. Lemérhető-e drámáid hatásai Most nem a bemutatók sikerére, átlelkesítettségére gondolok csupán. Van-e benned hit, hogy műveiddel mások életére hatsz, megváltoztathatod? A katarzis erejében éppúgy hiszek ma is, mint amikor kezdő drámaíró voltam. Biztos vagyok abban is: csak a látszatszínházat igazoló babona, hogy a mai ember idegenkedik a katarzistól. A mai ember igényli a katarzist - katarzisigényében benne van a kiveszőben levő harmónia, teljesség, nagyság, szépség és a tökéletes szabadság utáni vágy. A katarzis pedig kemény, férfias dolog: a gyarló ember szembenézése azzal, ami lehetne. A Jászai-monodrámában írok egy nézőről, akit a katarzis átváltoztat. Az megtörtént Marosvásárhelyen, a Bolyai János estéje egyik előadása után. Igen, az a néző képtelen volt felállni a székéből, és üvöltötte, hogy ö nem mehet többé az emberek közé, ő ugyanis nem ember: egyenes gerince nincs már, tehát nem ember. Az volt a fő gondja, hogy miért csak azon az estén döbbentették rá, hogy elaljasodnia, szolgává alázkodnia nem volt érdemes, de még szükségszerű se volt, majd kétségbeesetten ismételgette, ő csak azon az estén ismerte fel, hogy az ember attól ember, hogy mer egyenes derékkal járni, fejet nem hajt alázatosan, képes a Tisztelet a kivételnek. (A szerk.) 822
