Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Varga Imre: "Bízom az igazság mindenhatóságában" - beszélgetés Kocsis Istvánnal)
Hogy nem valódi történelmet tanulunk, azon már eleget bosszankodtam, amikor - 1959 tavaszán, nem sokkal a Bolyai Tudományegyetem felszámolása után - egy jó szándékú román férfiú megpróbálta megvilágosítani az elmémet. Különös összefüggésekről mesélt: előbb arról, hogy a magyar tudományegyetem megszüntetése részét képezi egy nagyobb tervnek, amelyet nekik Bukarestben a magyar kérdés végleges megoldása néven mutattak be, majd arról, hogy e szigorúan titkos terv és a román történelemhamisítás szoros összefüggésben állnak egymással. Sajnálkozással vette tudomásul, hogy az egyik szakom éppen a történelem. O beszélt arról is, hogy a román történészek már a múlt századforduló óta várják türelmetlenül, hogy a nagypolitika romániai irányítói feloldják a történelemtudomány tilalmát: s nekik módjuk legyen végre a román nép első hiteles történetének megírásához. Oly szenvedélyes hangon leplezte le elöljárói titkos útmutatásait, hogy felébredt bennem a gyanú, hátha provokátor, s nem viszonoztam bizalmát. Ezt a mai napig nem bocsátottam meg magamnak. Mi kapcsolt be ténylegesen az irodalomba? Az, hogy igazat mondani csak az irodalomban lehetett. Ennek végül az lett a következménye, hogy Erdélyben szinte mindenki író akart lenni, az is, aki történésznek született, az is, aki jogásznak. Erdélyben azóta is hihetetlenül nagy megbecsülésnek örvend az irodalom: az írott szónak elképzelhetetlenül nagy a súlya. Alkotókörbe tömörültetek... Igen. Ahol zsengéinket mint zseniális műveket olvastuk fel. Komolyra fordítva a szót: az irodalmi körök összejövetelein azért volt mindig telt ház, mert akkor mi komolyan hittünk az irodalom megváltó erejében. És ez volt az az időszak, amikor sorra jelentek meg az idősebbek — példaképeink - jelentős művei. Sütő András, Szabó Gyula, Hornyák József, Bajor Andor, Székely János, Horváth István ekkor írták legjelentősebb könyveiket, ekkor indult az első Forrás-nemzedék. Mint mondtam, mindannyian írók akartunk lenni. Nem véletlenül. Az egyetlen kifutópálya, ahonnan fel lehetett emelkedni, az irodalmi élet volt. S te nyilván az irodalom közelében szerettél volna maradni. Irodalmi lapnál mindenki szívesebben dolgozott, mint politikai lapnál. Én is átmentem az Utunkhoz, amikor lehetett. Amikor hívtak. 1970-től 1983-ig dolgoztam ott. Amikor már bőven túlléptél a kezdés akadályain, sőt a drámáidat is játszották. Elsősorban a szatmári színháznak köszönhetően. Európa színházai közül ez volt az egyetlen, amelyik házi szerzőjének tekintett. Hány bemutatóm is volt ott? Fél tucat? Tíz. Mind ősbemutatók. A legtöbb darabomat Gyöngyösi Gábor rendezte. Azok közé tartozott, akik szívesebben rendeztek új magyar drámát, mint már híressé vált nyugatit. Rendezései világszínvonalúak és világhírűek voltak. Ma itt van Magyarországon, az ország talán legjobb rendezője, és nem engedik rendezni. Ez igen rossz jel. Mert amelyik színjátszás egy Gyöngyösi Gábort nem fogad be, az nem ad önmagára, az jelentéktelenségébe már belenyugodott. A szatmári társulat tagjai voltak akkor a legjobb erdélyi színészek: Zsoldos Árpád, Ács Alajos, Nyiredi Piroska, Boér Ferenc. Jászai Mari szájába adod, hogy „a drámaírás legnagyobb ellensége a színház Ez alighanem a te keserű tapasztalatod is. 821
