Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Vekerdi László: Csoóri Sándor: Nappali hold (esszé)

is fel tudta szikráztatni verseiben a Lélek (nagyfeszültségű elvonatkoztatással kondenzált) kristályait. S végül, hogy semmi kétség ne maradjon, Nagy Lászlót is megidézi Csoóri: „A költőnek a világ szívében kell ülnie - mondta hun- cutkás parancsként - és csak a versével szabad érvényesítenie akaratát. Ha politizálsz, angolkóros marad benned a költő”. Csakhogy - védekezik Csoóri - „a sorrendet nem én, hanem a hagyomány írta elő. Egy olyan országban, ahol a Himnuszt is csak bűntudattal lehet énekelni vagy úgy sem, mindenekelőtt az irodalomnak kell fölvenni az arcba dobott kesztyűt, és elégtételt kérni a nemzetet megalázó hatalomtól.” De hát Csokonai? Ő nem kért elégtételt, nem vette fel a kesztyűt, „az ő főszereplői a fürge méhek, a játszi pillangók. S ezekkel a tündéri semmiségekkel mégis micsoda súlyos életgondokról tudott beszámolni... Nem tudom, hány főnevet, igét, jelzőt mozgósított rövid életében, azt se, hány jobbágyi szót szabadított fól az »irodalmi fóldesurak« rosszallása közepette, azt viszont tudom, hogy nyelve természeti tünemény inkább, mint az irodalom nyelve.”

A dilemma fel van vetve, s mint minden igazi dilemma feloldhatatlan. Csoóri most már töprenghet, gyönyörködhet a nyári színekben pompázó tájban, teáztathat tarka lepkéket, s a műfaj szabályai szerint — mert napló formájában vallomások ezek a feljegyzések - múltja fölé hajolhat.

A vallomásoknak kimeríthetetlen témája a gyerekkor, ahogyan azt a műfaj megalapozójának, Szent Ágostonnak a példája szinte kötelezően előírja. De Csoóri nem az épületes életre vezérlő tévelygésként tekinti gyerekkorát. Két nagy élmény emelkedik ki belőle: egy félelmetesen szép vihar, s egy német gép lelövésével végződő kegyetlen légicsata Zámoly felett. Látszólag nincsen a két leírásban semmi vallomásos, hiszen jóformán szóhoz sem jut bennük az én, és mégis vagy épp ezért úgylehet kötetnyinél többet elárul az egyik a poéta világlátásáról, a másik a korról, melyben - néhány perc alatt - kamaszból ifjúvá érni kényszerült. De nemcsak arról. A két emlék nemcsak a rettenetben rokon, hanem valami másban, valami sötétebb és titokzatosabb érzésben is. A vihar nagyszerű szörnyűségéhez Csoóri Picasso Guernicáját társítja s Illyés Egy mondat-át; a lángoló gép roncsainál kalimpáló szívvel de földbe gyökerezetten figyeli, hogyan emelik ki az összeégett tetemet: „Remegek a soha nem látott jelenetektől, miközben boldog vagyok, hogy a halál műhelyében tanú lehetek; hogy résztvevő.” Az őszinteség a műfaj sine qua non-ja; de a jelentést a kiemelés-elhagyás-sűrítés félreismerhetetlen nyelvi bravúrja teremti meg, s ez a jelentés a Csoóri-esszében a stílus. „Lábujjhegyen, surranva érkezett, mint a finom arcvonású terroristák” - íija a betegség-korszakát bevezető tüdőbajról. Aztán a fertőző májgyulladásról: „A szemem hat hétig tele volt halott sárgarigókkal”. Majd a gyomor- és bélhurutról: „Azt éreztem, hogy oxidálódó rézfillérek feküdték meg az emésztőszerveimet.” Ebben az érzékletes nyelvi közegben - mennyire csokonais ez is - jelennek meg az élet fontos fordulói. A

791