Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Vekerdi László: Csoóri Sándor: Nappali hold (esszé)

betegség, amint jótékony kábítószerül kínálkozott az ötvenes évek szörnyűségei ellen, s a szanatórium, amint otthont teremtett a főváros vadonába sodródott ifjúnak; a költővé válás majd a Tudósítás a toronyból időszaka; a pápai diákévek: az írás laza, lágy ritmusú szövetében sorra feltűnik az élet egy-egy szakasza, ahogyan az emlékek mélységeiből előhívja valami; szederfa lehullt gyümölcsének az illata vagy egy Pápáról érkezett levél, amely Á. Tóth Sándor tanár úr kiállításáról értesít. De Csoóri soha nem csábul el valamiféle memo- ire-ba; nem lenne stílusos. A pápai évekből például azt és csak azt ismerjük meg, miként tanult meg egy kivételes rajztanártól és művésztől képeket látni; azt is csak úgy mellékesen, hiszen majdnem az egész aznapi feljegyzés arról szól, hogy milyen volt a magyar festő sorsa a kisvárosban. Csoóri általában kettős tükröztetéssel dolgozik: előhív valami egy emléket, s az emlék a maga feszültségterében rendezi a gondolatokat, mígnem hosszú kanyargók útján vissza-visszatérnek emlékek és gondolatok a történések nem-logikátlan kiszámíthatatlanságához. „Mert ne felejtsük el, hogy nemcsak az anyag lehet szerves képződmény, hanem a történelem is, melyben a legkisebb részletek a legnagyobb változásokat idézhetik elő.” Ma divatos nyelven: a történelem determinisztikus káosz: a kezdőfeltételek legkisebb változásai már akár néhány lépésben az együtt induló pályák hatalmas eltéréseit idézhetik elő.

Veres Péter már 1963-ban, még a Tudósítás megjelenése előtt megírta Cso- óriról, hogy kivételes „író-intelligencia”. Azóta Csoóri ezt az intelligenciát imponáló műveltséggel töltötte fel. Tájékozottsága és olvasottsága a Nappali hold csapongó meditációiban könnyedén és természetesen érvényesül. Például amikor Július nyolcadikán a nyelv világformáló erejéről töprengve egy mindenétől megfosztott beteg csángó asszony higgadt, egyszerű, végleges kijelentéseivel szövi egybe Heidegger metaforaelméletét. Teheti, mert a nyelvről - hála Hölderlinre-hallgatásának - a nagy német szókeverő csakugyan higgadtan és egyszerűen beszél. (Ám azért azt nem kellene elhinni, erősködjenek mégúgy Heidegger honi hívei, hogy „nem volt kimunkált magyar filozófiai nyelv”. „Kimunkált” tán nem, de „hölderlini” igen. Sárvári Páltól Kerekes Ferencen és Tankó Bélán keresztül Karácsony Sándorig csak debreceni professzorokból -, hogy a többiekről, a korahegeliánusoktól Erdélyi Jánoson és Böhm Károlyon és Alexander Bemáton át Fülep Lajosig ne is szóljunk - össze lehetne állítani a magyar filozófiai nyelv nem akármilyen kisszótárát.

Méghozzá épp a hölderlini értelemben; épp ezért választhatott tán Szerb Antal is a világpusztítással szembeszegezett Száz verséhez Hölderlin-idézetet mottóul: „Was bleibet aber, stiften die Dichter”.)

*

Heidegger a költészét lényegéről szóló római előadásában Hölderlin öt higgadt, egyszerű, végleges kijelentésével indít; az első a költészetet a legártat792