Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója IV. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
figyelni mindent körülöttem, nehogy meglopjanak. No, fekszem csöndben és hegyezem a fülem. Netán valami bandita lopódzott be és mingy ár elkezdi matatni az ajtót? ... Kibiztosítottam a pisztolyomat, tartom lövésre készen... Aztán semmi... Csönd. Hanem elaludni még sokáig nem tudtam, mert nagyon viszketett a bőröm. Eszembe jutott, hogy vagy három hónapja nem voltam fürdőben. Hát, elkezdtem gondolkozni a tanítónők kádján. Akkor támadt az az óriási ötletem. Hiszen nem kötelező vagy tűzforró, vagy jéghideg vízben mosdanom! Ki kéne próbálni: eriszt az ember ilyet is, olyat is a kádba, jól összekeveri, azt’ csak kialakul a megfelelő hőmérséklet... Elaludtam valahogy. Reggel aztán föl se öltöztem, minek, ha a fürdéshez úgyis le kell vetkőznöm, csak kiugrottam és szóltam Maria Ivanovnának:- Csináljon nekem meleg vizet, mert épp olyanom van, hogy egészbe meg- fürödnék! Mozgás, ne kelljen kétszer mondanom! Hozzátettem még persze pár erősebb kifejezést is, hadd lássák, komolyan gondolom és ne vacakoljanak nekem soká a munkával. Hallom aztán, hogy csak úgy futnak le s fel a lépcsőn, hozzák a fát, fűrészelik, aprítják, ahogy kell... Mondom, jól bedresszíroztam ezeket a spinéket. Egy szavamra ugranak, adta burzsujai! Félóra múlva kopog Maria Ivanovna az ajtómon.- Kész a fürdő!- Helyes - válaszoltam. Hirtelenjébe még meg is akartam köszönni, de meggondoltam magam: egy frászt fogom kényeztetni őket. Inkább ők lehetnek hálásak a megtiszteltetésért, hogy egy vörös tisztnek szolgálhatnak. No, annyi. Átmentem a fürdőszobába. Erisztettem egy fél kád forró vizet, abba meg a hideget. Addig, addig, hogy épp jó lett. Csak hát majd’ kicsordult a kád. Nem volt kedvem még azzal is játszani, hogy kieresszek belőle. Úgy megörültem a víznek, hogy felléptem a hokedlira a kád mellett és egy „hurrá!” kiáltással belevetettem magam. Akkorát loccsant, hogy még a plafonra is jutott, de maradt azért annyi, hogy kényelmesen megmosdhassak. Elsőrangúan kisikáltam magam. Kétszer is szappanozkodtam és öblítettem. Nagyon jól esett. Kimásztam a kádból és le akartam engedni a szennyes vizet, de olyan fekete és sűrű volt, hogy nem akaródzott beledugni a tiszta kezem. Ráadásul a nagy készülődésben kint felejtettem a törülközőm, magamtól száradozni meg túl hosszan tart. Átsétáltam hát amúgy nedvesen a szobámba, kezemben a szennyes fehérneművel. A tanítónők és Andzia ott ültek a konyhában és épp teáztak. Amint megláttak meztelenül és nedvesen, hamarjába lesütötték a szemük. Hát egy röhej, micsoda ostobaság! Hol vannak ezek a civilizációtól! Szégyellik nézni az emberi testet! Megálltam, azt’ odaszóltam Maria Ivanovnának:- Ez bizony jól esett!... Mostantól, asszem, gyakrabban megfürdöm. Mert mi nagyra tartjuk ám a higéniát! (1940 augusztusa, Vilnius) Tegnap rettentő szerencsétlenség ért. Úgy felbosszantott, hogy csak na. Men72
