Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Barna Róbert: Ásószerszám (Beszélgetés Ungváry Rudolffal) (interjú)
férfiakat sikoltozva jajgatni. Felnőtteket, amivé talán akkor váltam én is. Közben tépték fel a cellaajtókat, hogy belökjék őket, és időnként kihívogattak a bennfekvők közül is, hogy részegen elkezdjék őket verni, s bennem a remegés, hogy csak ezt az ajtót ne, csak ide ne nyissanak megint be... Másnap szállítottak át Kistarcsára. Ugyanide tartozik az az élmény is, amikor láttam, hogy tőlem öt méterre vernek agyon egy civilbe öltözött ávóst. Miskolcon október 26-án a tömeg a sortűz után megrohanta az AVH épületét, amelybe fél év múlva bennünket szállítottak. Néhány embert nem sikerült megvédenie a főleg egyetemistákból álló nemzetőrségnek. Valakit éppen kihoztak az épületből. Mellettem - úgy tűnt - mély, rekedtes torokhangon fenyegetően el-elkiáltotta magát valaki. Erre más hangok, egymástól függetlenül, mintha feleltek volna neki. A haragos kiáltások lassan egybemosódtak, egyetlen magasfeszültségű, nagyon heves ütemű lüktetéssé váltak. Noha ott voltam szinte mellette, már nem láttam az ávós férfit, csak azt, ahogy a körülöttem állók testén ritmikus mozdulatok hullámzanak végig, mindenki egyetlen pont felé tört, és az ottani mozgás, mint valami energiaforrás, széthullámzik mindenfelé. A karok és a felsőtestek mozdulatai látszólag összerendezetlenek voltak, mintha rettenetesen sietős lenne a dolog, amit el kell végezni. Aztán valami egészen rövid, sikolyszerű valami hallatszott, olyasmi, amit egyszer egy nyúl hallatott, amikor otthon átvágtuk a torkát, az összecsomósodott tömeg meglódult a járda felé, és néhány másodperc múlva már húzták is föl az egyik villany- oszlopra, a teste megnyúlt, akár egy rövidkampójú bot, a végén a megtört nyakkal. En abban a történelmét ismétlő tömegben a saját életemért rettegtem, mert elég lett volna, ha valaki rámmutat... Nekem nagyon is indokoltnak tűnt, hogy erre sor kerüljön, mert rettenetes bűntudatot éreztem, és attól féltem, hogy ez meglátszik az arcomon. Nem azért, amiért mások ezt csinálják. Emiatt undorodtam tőlük, és gyűlöltem őket az erejük, a hatalmuk miatt. Hanem azért, mert az iszonyom és a szorongásom közben, azzal mintegy ölelkezve, ellenállhatatlan, érzéki érdeklődés tartott hatalmában az ölés ideje alatt. Valami azt sugallta, hogy ezt nem szabad, hogy észrevegyék, mert akkor meg kell hogy öljenek engem is, mert lelepleződik valami, aminek semmiképpen sem szabad lelepleződnie. Szeretnék áttérni az ötvenes évekre. Milyen emberek közé kerültél, kik hatottak rád,'? Az internálótábor után egy ideig esztergályos voltam, téli hajnalonként a bejegesedett trolibuszablakon kis lyukat kapartam, hogy útközben kilássak a sivár utcára és azon töprengtem, hogyan tudom én ezt hosszan, egész életemben elviselni'. Úgy tűnt nekem a sorsom, mint azoké a rovaroké, amelyek nem élhetnek a fold alatt, ugyanakkor halálos veszély fenyegeti őket a föld fölött. Ezért mindig valamilyen köztes réteget, avart, téglát, kődarabot kell találniok, amely alatt a rendelkezésre álló vékony térben tartózkodhatnak, egymással találkozhatnak, s ha az ember váratlanul felemel egy ilyen követ, néhány pillanatig láthatja őket, amint pánikszerűen eltűnnek egy másik résben. Az ötvenes évek elején Budapesten élt néhány ember, akinek a lakásán jelentős lemezgyűjtemény halmozódott fel. Többnyire jobb napokat láttak egykor, de ezekben az években már vagy kopott nyugdíjasok voltak, vagy élték a maguk feltűnésmentes, hivatalnok-életét. Mivel a zene talán a legkisebb felületet nyújtotta a politikai kötöz- ködésre, meg merték engedni maguknak, hogy lakásukon esténként lemezesteket adjanak, aminek fejében a látogatók öt vagy tíz forintot fizettek. A dolgok tőlem független, csodálatos ereje, hogy hamar felfedeztem ezeket a helyeket, ahol az ember órák hosszat némán hallgatta a zenét, látta magával szemben a félhomályban a másik négy-öt látogató arcát, a végén váltott velük néhány szót, majd hazaballagott az éjszakában. Egy ilyen estén, 1958 késő őszén, Nagy László lemezgyűjtőnél ismerkedtem meg az akkor már hatvanas éveiben járó Szilágyi Ernővel, Martin Buber harmincas évekbeli levelező társával, akit 1944-ben néhányadmagával teherautókra cseréltek ki a maut766
