Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Barna Róbert: Ásószerszám (Beszélgetés Ungváry Rudolffal) (interjú)
lönbség nincs, és mindig nagyon meglepődöm azon, hogy ezt a párhuzamot a magyarok közül olyan sokan kikérik maguknak... Az ostrom képét nem mertem megírni. Akkora súlynak érzem... Nem tudom, hogy lehetne egyáltalán megragadni? De nemcsak az 1944-45-ös Budapestet! Akár 1789-et 1849-et 1918-at, 1956-ot. Ha eltekintünk Hugo ,,1793” című regényétől, csak Tolsztojt tartom említésre méltónak ebben a műfajban. O tudott ilyen monstruózus tárgyat a „Háború és béké”-ben úgy megragadni, hogy a fölemelkedjék az agyagföldről és megperdüljön a levegőben, műalkotássá válva. Se Babits, se Kosztolányi hozzá nem mertek nyúlni az ilyesmihez. Mészölynél, Nádas Péternél is csak azt lehet látni, hogy van egy elbeszélés, egy fejezet, vagy egy bekezdés... de nem több. A huszadik századi írók közül talán Hasek meg tudta ezt csinálni. Vagy Heller, a „22-es csapdája" érinti ezt a témát. De az irónia által a téma kétségtelenül könnyebben is kezelhető. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, ami 1944 december vége és 1945 február eleje között Budapesten történt. És soha nem volt semmiféle kedvem vagy késztetésem rá, hogy elfelejtsem őket. Nemcsak a saját emlékképeim sorozatáról van szó, a házunk előtt heverő tetemekkel, a teherautókból kidobott zsidó nők hulláival, az ágyúval, amely az óvóhely fölött, az utcán napokig lőtt a Keleti pályaudvar irányában, a bombatalálattal, mely megemelte a pincét és körülöttem elkezdődött a sikoltozás. A legerősebb képeim azok, amelyeket fizikailag nem láttam. Annak a kora februári kitörési napnak a Moszkva terét, Szilágyi Erzsébet fasorát, melyet német katonák csukaszürke tetemei borítottak, a pillanatokat azon a hajnalon, amikor a golyózáporban a nagynéném kertjébe tévedt 17 éves katonák nadrágjából a rettegéstől folyt ki az ürülék és azt kérdezték, merre van nyugat, a pillanatot, amikor a Harangvölgyi úton, amellett a ház mellett, ahol a sílécemet tartottam harminc év múlva, három, a kitöréskor odáig eljutott német katona térdre esett, összetett kézzel, hogy ne eresszék beléjük a sorozatot (az oroszok csak azokat ejtették fogságba, akik túl nagy kötelékekben adták meg magukat). Ezeket a soha se látott, csak elbeszélésből ismert képeket kényszeres erővel próbálom mindig megeleveníteni, hogy megtudjam, pontosan mit érezhetett az, akinek elkövetkezett a vég... Azokon az utcákon, járdaszéleken, házfaltöveken, kapualjakban, melyeket nap mint nap látok, ahol életem az ezt követő évtizedekben lezajlott később. Ahogy azt is, mit érezhették a ködös éjjel a Duna-parton felsorakozó zsidók, az utcabeli szomszédaim, háziasszonyok, anyák, nagymamák, akiket gyerekként bevásárolni láthattam a Lehelpiacon, mielőtt belelőtték őket a folyóba. Ezek szerint te a sárkányt akarod legyőzni? Ez a sárkány talán a saját fiaskóm megérintése, az a katasztrófa, mely elől épp hogy megmenekültem azáltal, hogy valahogy azért mégis megtanultam magyarul, megtanultam viselkedni, de amit megtanultam, soha nem éreztem a magaménak. Valószínűleg ezért jegyeztem meg kényszeres erővel mindent, amit az 1945-ös berlini Hitlerbunker vagy a Titanic utolsó óráiról írtak: mint aki rekonstruálni akarja egy soha újra át nem élhető állapot borzalmát, ahol minden elkezdődött, és mégse fejeződött be teljesen. Az a háború, amely apáddal zajlott le, kapcsolódik eseményekhez? És mi az, amit ebből hajlandó vagy elmondani? Mindent, ha volna mit. De köztem és apám között nyílt harc sohasem bontakozott ki. S ha most hallaná, elborzadna az igazságtalanságomon. Hogy annyira emlékszem a 763
