Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Barna Róbert: Ásószerszám (Beszélgetés Ungváry Rudolffal) (interjú)
veréseire; pedig talán nem is sokszor történtek, de én rájuk emlékszem. Meg arra, hogy ülök a bilin, előttem a bili nehéz, kerek gumi fedele, sokat gondolkodom rajta, hogy megtegyem-e, vagy sem, de végül nem tudok ellenállni neki, és belevágom a széles, utcai ablaküvegbe. Erre azért emlékszem ennyire pontosan, mert arra számítottam, hogy rettenetesen kikapok. Mikor kimentem a konyhába, hogy elmondjam, csak anyám volt ott és a cselédlány: ők csodálkoztak és nevettek rajtam, én meg valami hihetetlen megkönnyebbülést és felszabadulást éreztem attól, hogy mégse büntetnek meg. Meg arra, hogy 1944 nyarán az akkor túlnyomórészt még svábok lakta Pilisboros- jenőre költöztünk a bombázások elől. A falu nyugati végén vezetett ki a jószág által dágványosra taposott út a legelőre, ahol ma a műegrivár makettjei vannak. Ez a szélesen elterülő, puha, mély sár ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt rám. Friss bajor nadrágocskámban először csak leültem belé, aztán elfeküdtem benne, meghemperget- tem magam. És aztán szorongva mentem haza, a Pilisborosjenő közepén bérelt lakásunkba. Anyámnál éppen a falu körül felállított légelhárító ütegek, a „Flak” német tisztjei voltak látogatóban, vidám társaság közepébe csöppenve vallottam be, mit cselekedtem. Apám nem volt otthon, mindenki nevetett rajtam, és megint a felszabaduló megkönnyebbülés. Apámról viszont semmi. Lehet, hogy nem is volt igaz ez a szembenállás? Megpróbálok valami hasonló helyzetet találni az életemben, olyat, amelyben ugyancsak nem jutott eszembe semmi bizonyíték, semmi indoklás, semmi magyarázat: Egy svájci látogatóm a minap azt kérdezte: „De hát miért olyan baj, ha valaki románná válik?” Hirtelen nem is tudtam semmit sem mondani. Csak éreztem, hogy nem kapok levegőt. A háború, és a gyereklét Angyalföldhöz kötődnek. A háború utáni gyerekkorod fontos időszaka volt, amikor csavarogtál? 1945-ig az utcától elzárt úrifiú életét éltem, egy félig zsidó kispolgárok lakta négyszintes, függöfolyosós bérházban, melyből a nyilas uralom hónapjaiban csillagos ház lett. Akkor kilenc éves voltam, láttam, amikor a házbeli zsidók kiköltöztek, hogy a Klau- zál-tér környékén felállított gettóba menjenek. Svájci anyám nem fogta fel teljesen azt a magyar világot, amelybe 1935-ben belecsöppent, s ha valamit mégis felfogott, annál rosszabb volt... Apám mást se csinált, csak dolgozott, és mélyen eltitkolta, hogy nincs mérnöki végzettsége, holott gépészmérnöki munkát végzett. Családjában úgy viselkedtek, mintha a keresztény, úri középosztályhoz tartoznának, miközben anyagilag jóformán a munkások, de legalábbis az egyszerű gyári alkalmazottak sorsát élték. Amit anyám ebből a maga svájci-iparos, juravidéki beidegződésével egyáltalán felfogott, az én sorsomat is meghatározta, mert sokszor beszélt róla, és mély ellenérzésekkel e viselkedésforma iránt. Arról például, hogy első magyarországi látogatása alkalmával apám családtagjai azt mondták, az ezüst evőeszközöket 1919-ben elvitték a „vörösök” - néhány éven belül aztán kiderült számára, hogy ilyen értékekkel ez a család soha nem is rendelkezett. 1945-ig nem is tanult meg magyarul, csak svájci ismerőseivel érintkezett. Akkor még Budapesten nagyon sokan tudtak németül, családi környezetünkben is sok volt a német anyanyelvű. Apámmal, velem és a testvéremmel anyám mindig németül beszélt, úgy nőttem fel, hogy sokáig azt hittem, német, pontosabban svájci német és magyar vagyok egyformán. És mély belső azonosulás köt a németséghez, ami azokra is kiteljed, akiket katonaként 1944-45-ben itt láttam Budapesten, többnyire hullamereven. Mert nekem a magyar zsidókat nem a németek gyilkolták meg: én nem azt láttam, hogy ők szedték össze őket, hogy ók szórtak szét zsidó hullákat 1944 december utolsó napjaiban Észak-Budapest utcáin megfélemlítésül, és hogy ők végeztek az ismerőseimmel a Duna-parton. Amikor áthaladt Budapesten a front, a két hónapos ostrom után ez a Magyarország romokban hevert. Anyám elkezdte vívni a maga élet-halál harcát, hogy valahogy mégis 764
