Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Martos Gábor: "Mindenki nekifogott írni, és ez hozott össze bennünket" (Beszélgetés Palotás Dezsővel) (interjú)
Lehet, de ugyanakkor ez - azt hiszem - azt is bizonyítja, amit én mondtam, hogy tudniillik itt azért volt egy nagyon erős szellemi közösség is. Lehet, hogy ez kényszerű volt, tehát hogy egyszerűen rá volt kényszerülve ez a társaság arra, hogy egymásról írjon, mert mások nem írtak róluk, de azért az, hogy írtak egymásról, az nyilván megint csak ezt a szellemi közösséget bizonyítja... Azért ez sem ennyire egyszerű... Bállá Zsófinak egyszer volt egy ötlete; valahogy így mondta: ezután csak egymásról írjunk, egymásról csupa jókat, és addig kell ezt csinálni, amíg ezt elfogadtatjuk. Persze nem jött össze, vagy csak kezdeményekben jött össze... A valóságban talán nem is volt ott igazi összefogás... Nem tudom, hogy ez mennyire vezethető vissza arra a tényre, hogy talán a színészeken kívül nincs irigyebb emberfajta, mint az íróké... De a széteséshez például annak a bizonyos Gaál Gábor Körnek a megszűnte is nagyban hozzájárult. Akárhogy is vesszük, valóban rengeteget jelentett az, hogy este nyolckor elmégy, purparlézol, veszekszel, vitatkozol - mindez egy ilyen műhelyhangulatot, műhelyszagot teremtett - és másnap másként fogsz neki írni. Úgyhogy az erőszakos megszűnése, megszüntetése ennek a körnek, az is hozzájárult... Bár én csak annyit láttam a Gaál Gábor Körben is, hogy mindenki a magáét mondja, önmagát akarja kifejezni. Márpedig igazi — amolyan „második Forrás-generációs” - összetartás csak azok között lehet szerintem, akik között létrejön egyfajta szellemi arc vonal... És ilyen közietek nem volt? De igen, határozottan volt, de csak politikai szempontból, és nem esztétikai szempontból. Hát itt vannak a Béluka versei, a Szőcs Géza versei, a Bállá Zsófi versei... hát azok mind különböző kategóriák; mégis valamennyit elfogadtuk és valamennyit szerettük. Tehát nem volt olyasmi például, hogy - ahogy Kassák mondta - csak a szabad vers a vers; ilyesfajta esztétikai meggondolások semmiképpen nem voltak. De ez azt is jelenti, hogy összetartozás, vagy együtt-gondolkodás sem volt esztétikai szempontból. „Jót s jól” - ennyi volt tulajdonképpen csak a feltétel. Az összetartozás abban nyilvánult meg, hogy egy nagy büdösségben éltünk - tudod jól, miben - és mondjuk az ember abban lelte kedvét, hogy sikerült ezt úgy megírni, hogy a cenzor ne vegye észre; vagy ha észreveszi is, ne tudjon belekötni. Tehát úgy megírni a dolgokat, hogy ha esetleg valaki azt mondja, hogy de hát hiszen ez erről meg erről szól, akkor te meghökkenve nézhess rá, hogy ez neki hogy is juthatott eszébe. Szóval ilyen apró kis szánalmas figurázások, amiket tehettünk, de mégiscsak tehettük. És az, ami valamennyire összetartotta a csoportot - mint már említettem - az volt, hogy publikálni akartunk, és úgy éreztük, hogy együtt talán jobban menne. És tényleg jobban ment együtt, mert végül is az antológiákkal törtük át azt a falat, azt a meglehetősen kemény falat, ami előttünk volt. Pedig ezeket az antológiákat, meg később aztán a köteteket, - ahogy mondtad - elég nehezen fogadta el az előttetek járók generációja... Egyáltalán nem fogadta el... De vajon mennyire fogadta el mondjuk egy egységes magyar irodalom? Éreztétek-e, hogy volt-e bármilyen fajta visszhangja Erdélyen kívül ezeknek a köteteknek? Nem; ezt nem is érezhettük, mert nemigen érkeztek visszajelzések; nem is érkezhettek. Magyarországra gondolsz, nem? 749
