Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Martos Gábor: "Mindenki nekifogott írni, és ez hozott össze bennünket" (Beszélgetés Palotás Dezsővel) (interjú)
Kezdem azzal, hogy kit is vegyünk ide: Bállá Zsófi, Cselényi Béla, Szőcs Géza, Egyed Péter... Tamás Gazsika is ott volt... ez volt a mag. Tulajdonképpen én őket már csak azután ismertem meg, hogy publikálni kezdtem. S hogyan lehetett publikálni? Ahogy bárhol a világon: ha valaki írt valamit, s ha az közölhető volt, akkor előbb-utóbb közölték. Természetesen amikor az ember legelőször publikál, akkor nyilván többet kell nyújtania, mint a csak közölhetőt; később már az is elég. Minden azzal kezdődik, hogy az ember elmegy és odacsapja a szerkesztő asztalára, amit írt; aztán a nyakára jár, s ha lehozták egy versedet, akkor már lehozzák a következőt, s ha lehoztak kettőt, akkor lehoznak húszat, s előbb-utóbb megjelenik a köteted... Cérna kell hozzá, ez a lényeg. Csakhogy veletek szemben volt egy borzasztó erős ellenállás is; az előbb egy fél mondatban már említettük, hogy a szerkesztőségi pozíciókban jórészt idősebbek ültek, és az ő költészetük bizony erősen más volt szemléletében, formanyelvében, beszédmódjában, mint a tietek. Ezt az ellenállást, hogy lehetett legyőzni? Az ő ellenállásuk... Végül is ők - kimondom - egy puccsot hajtottak végre, amikor is ez a generáció - neveket nem mondok, de sokan érdemtelenül - becseppent ide-oda a szerkesztőségekbe. És abban a pillanatban ellenségévé váltak nyilvánvalóan az utánuk következőknek. Hogy is mondjam... Amíg csak arról van szó, hogy írdogál az ember, remekül kijönnek veled, de előbb-utóbb eljutsz egy olyan pontra, ha írással foglalkozol, hogy úgy gondolod, neked is szükséged van egy szinekúrára: mert legyünk őszinték, a szerkesztőségi állás egy szinekúra: megkapod a fizetésedet minimális munka mellett, hogy időd legyen írni, dolgozni, alkotni. Márpedig arra, hogy mi új lapot indítsunk, Romániában nem volt mód - az más kérdés, hogy most látjuk: ha mindenkinek módja van rá, az sem jó -, a posztok száma meg korlátozott volt. így tulajdonképpen ellenérzések támadtak bennünk az előző generációval szemben. Azonkívül ők még közösen tudtak valamit: tudták, hogy mit akarnak, hogyan akarják; legalább is azt a látszatot keltették. Bár, végül is, ha meggondolom, csak mást akartak, mint az előttük járók... Végül is ti is csak mást akartatok... Igen, végül mi is csak mást akartunk. De mindenki a maga módján, ami természetes is... Ügy látom, te valahogy ránk akarod bizonyítani, hogy igenis van generáció, vannak közös szellemi jegyek... Nem biztos. De ha már ezt mondtad, akkor próbáljuk meg innen megközelíteni: mi volt az a másság, ami a ti költészeteteket az övéktől megkülönböztette? Azt hiszem annyi, hogy eltelt tíz év. Eltelt tíz év, ami alatt szervesebben illeszkedtek a költészetbe az avantgárd vonások... Mégiscsak létezett ezek szerint valami másság, és ez a másság - hogy mondjam - ha mindenkinél más-másként is volt más, de a másságában azért azonos volt mondjuk a második Forrás-generációbéliekkel szemben... Ezek a kötetek nagyon ■ nagy port is vertek annak idején; jó kötetek jöttek ki akkor egymás után: Szőcsé, Egyedé, Adonyié, a tiéd, Körőssi Jóskáé, Cselényié, Darkóé, Sütőé... Legutóbb, amikor beszélgettünk, mondtál egy érdekeset: hogy ezekről az antológiákról, meg kötetekről csak mi egymás közt írtunk; az idősebb generáció tulajdonképpen nem is vett tudomást a dologról. Szerinted ez nem annak a jele, amit mondtam, hogy csak annyiban volt ez egy generáció, hogy keményen szembenálltunk az elődeinkkel... akik viszont nem vettek tudomást rólunk; szintén keményen? 748
