Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Dragomán Pál: Fürdőhelyen esős a június (novella)
DRAGOMÁN PÁL Fürdőhelyen esős a június Az ég már előző nap beborult, de mára olyan eső kerekedett, hogy még a kocsmai öregek sem emlékeztek hasonlóra. Esett. Suhogó, záporozó vízözön szakadt le a hegyek karimája mögül. Hólyagosra verte az utak tócsáit, lemosta a port a satnya árokparti növényzet fakó leveleiről. Valami különös, nagy- takarítás utáni ábrázatot kapott az egész világ. Sűrűn esett, váratlan meg- állíthatatlansággal, nagy fényes cseppekben, eltökélt véglegességgel. Hirtelen jött, elháríthatatlanul. Szikkadt testű, töpörödött arcú parasztok gyanakvókényszeredett elégedettséggel figyelték az apró faházak tornácain gubbasztva, mint akik váratlanul és akaratuk ellenére keverednek bűnbe. A bokros domb fölött kezdődött, elfeketedett az ég és himbálóztak a faágak. Anna az ablaknál feküdt az ágyon, abban az évben nem a fürdőtelepen lakott, hanem a régi faluban, fent az erdő alatt. Mikor a szürke gomolygás kékesfeketére változott, már tudta: vihar lesz. Ernyedten feküdt, csípője ellazult, farizmai egyre nagyobb felületen érintkeztek az ágynemű gyűrött-durva, háziszőtt vásznával. Ahogy lelki ernyedtségét tudatosította, egyre jobban átélte a testi jelenlét kielégülést nem váró, önmaga kereteit kitölteni tudó igénytelenségét. Bőrének egész felületével érezte a gödröt, amit a testével vájt és melegített az ágy puha szalmaodvába, a szalmába, aminek zörgő melegétől csak a kézzel szőtt lenvászon érdessége választotta el. Rövideket szívott a cigarettájából. Nézte amint az öregasszony sietős kézzel kapkodja a ruhát a drótokról, elszáradt testén meg-meglibbent a szürke flanelruha, kendője a sietségtől a kontyára csúszott. Torz, görbe fák nőttek a kertben, nem termett rajtuk semmi, mégis minden tavasszal megpermetezte, meggyomlálta őket, ványadt törzsüket fehérre meszelte, reszkető kezében bizonytalanul állt a meszelő. Anna egyszer segíteni akart neki, nem engedte. Nem szólt akkor sem semmit, csak ránézett, vizes-hideg kék szeme volt, végignézett Annán tetőtől talpig, aztán tovább lépett a következő fához. Csenevész fácskák voltak, agyagos rossz földben nőttek, mégis fanatikus, vakhittel ápolta, babusgatta őket. Most, hogy a vihar elől mentegette a fehérneműt, szeme féltő kapkodással pillogott át a virágzó fákra. Majdnem földig hajoltak a szélben, virágesővel borították be a sárga, ápolatlan gyepet. Később a világ vízzé változott, vizes lett a fű, a házak, a levegő, minden. Anna fürdőruhában feküdt az ágyon úgy, ahogy a tóról visszajött ebéd után. A szoba körvonalai homályba takaróztak elrévedő szeme előtt, ujjai hámló hasát matatták... - Hosszú, nyirkos folyosón állt a derengő félhomályban, arccal a hámló vakolatú falnak fordulva, egy végeérhetetlen embersor közepén. Amikor nagy ritkán oldalra pillantott, valami visszatarthatatlan kíván723
