Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Dragomán Pál: Fürdőhelyen esős a június (novella)
csiságnak engedve, bár tudta, hogy amit tesz az tilos, nem látta sor végét. Lassan, nagyon lassan, centimétereket araszolva haladtak előre, az előrehaladás iránya számára jobbra volt, hiszen annak, aki órákat tölt arccal egy falfelé fordulva, annak számára az előre- vagy hátrajutás fogalma és iránya is megváltozik. Szúrós darócruha volt a testén, a szoknya bő, lötyögött meg- soványodott fenekén, lábán kikopott facipő, csúszkál a folyosó simára koptatott téglapadlóján. Társai arcát nem látta, csak árnyékok voltak, hosszú ámyéksor balra és ugyanolyan hosszú jobbra is. Fázott. A daróc feldörzsölte a nyakát, szerette volna végigsimítani a tenyerével, de tudta, ezt nem szabad. Kezeit nem veheti el a faltól, vállmagasságban a falnak támasztva kellett tartania őket. Nem emlékezett pontosan, hogy ki és mikor adta ezt a parancsot, de háta mögött szabályos időközökben elvonult vélt őreinek csattogva recsegő csizmás lába. A tudata mélyén érezte, hogy éberen figyelik és a legkisebb fegyelmezetlenséget is szigorúan megtorolják. Nem félt, egyszerűen beletörődött a megmásíthatatlan, végletes kiszolgáltatottságba. Tudta, ebben a helyzetben számára semmilyen kezdeményezésre, vagy cselekvésre nincsen lehetőség. Bár ezt nem fogalmazta meg, pontosan tudta: börtönben van, börtönben, ahonnan nemsokára szabadon engedik. Erezte, ez a pár óra, amit még ki kell bírnia, az utolsó megpróbáltatás, egy végső erőpróba, amit mindenképpen el kell szenvednie, hogy kiérdemelje az annyira áhított szabadságot. Nem érzett dühöt, vagy gyűlöletet őrei ellen, fásult közönnyel fogadta el a számára megszabott egyetlen lehetőséget: a teljes testi-lelki kiszolgáltatottságot. A látomásszerű vízió nem álom volt, sok évig tartó tudatos gyakorlással fejlesztette ki magában a készséget a legkülönbözőbb, legszélsőségesebb helyzetek, bonyolult, a legapróbb részletekre is kiteijedő vizuális átélésére. A játék tulajdonképpen nagyon egyszerű volt. Mindig pillanatnyi lelkiállapotának leginkább megfelelő szituációt választott, egy helyzetet, amit azután elkezdett felépíteni, részletezni, gazdagítani. Akkor sikerült igazán jól, amikor a felépített ál világ elnyomta a valódit, elfoglalta a helyét, mint most is. Anna, ha saját magával foglalkozott, megpróbált mintegy kilépni önmagából és egy idegen tárgyilagosság igényével figyelni önmagát. Lassan megtanulta beleélni magát a saját lelkiállapotába. Ez a lelkiállapot meglehetősen nagy ingadozásokat mutatott, de mégis inkább a komorabb színek jellemezték. Később hideg lett, borzongott tőle, felállt, téblábolt a szobában, de a lába mindegyre visszavitte az ablakhoz. Kiürült szívvel nézte az esőben egyre jobban elszürkülő kertet, gondolatban megpróbálta visszaépíteni a nyár színeit. - Esőben minden más - gondolta, elmosódnak a színek, kopottabb, sivárabb lesz a lélek is. Elkívánkozott az ablaktól, zavarta a látvány, nem szerette már ezt a házat, évekkel előbb Péterrel járt itt először, most egyedül idegen lett, sivár, halott. A szenvedés működési folyamatai gondolta, a magány elviselhetetlen, mert nem megszervezhető. - Semmi vagyok egyedül, nulla, kivágott fa, lehántott fatörzs. Később árnyéka nőtt a kerítésnek, kékesbama árnyéka. A szürkés füvön sárga fények gyúltak mint apró, füst nélküli tüzecskék. A szemerkélő eső függönyén átsejlett a napfény. Öntudatlanul észlelte csak. Ilyenkor délután már árnyék borult az ablakra, a kertben meleg fények égtek, de bent a szobában már az estét szőtte a homály. Homlokát az ablaküveghez szorította, 724
