Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Hamvas Béla: A közvélemény anatómiája (esszé)
ítélkező modern közvélemény eredete a sivár, elpusztul, fantáziátlan, elemi- ségét, intimitását vesztett, elaljasodott magánélet. Most már világosan lehet válaszolni arra a kérdésre: mit jelent, ha valaki a közvéleményre hivatkozik? Utal a manifesztumra és azonosítja magát vele. Ezzel pedig kettőt mond: először, hogy annak, akivel szemben a közvéleményre hivatkozik, kiemelkedését meg akarja akadályozni, másodszor, hogy vallomást tesz magánéletének egzisztenciátlanságáról és depraváltságáról. Aki a közvéleményre támaszkodik, az a Jellegtelenek gyülevészére” tartozik, - vé- leménytelen, aki fél a véleménytől, - a valótlan életű, aki fél a valóságos életű embertől, - a generációból, népből, közösségből kiesett, szóval: a tömeglény. 5. Ha most az ember ilyen gondolattal tér vissza az eredeti kérdéshez, rögtön meg foja érezni, hogy a társadalomtudósok milyen hibát követtek el, amikor ugyanazt látták abban is, amit interpénétration-nak és abban is, amit unani- misme-nek neveztek el. Az interpénétration, vagyis az áthatolhatóság állapotában a gondolat, vélemény, egyéniség s így az egyéni életforma is décloisonné, - elmosódott. És ez a felbomlottság alapvető módon különbözik a másiktól, amit az előbbivel szemben unanimisme-nek lehet hívni. Az áthatolhatóság a formák feloldódását jelenti; az egylelkűség viszont a véleményeknek és egyéneknek az egységben való találkozását. A décloisonnisme a felbomlott társadalom jele; az unanimisme viszont az egységesé. Ebben még távolról sincs érintve a kérdés, hogy a különbségtétel mennyiben függ a társadalomnak attól az állapotától, amit az egyik oldalon tömegnek, a másikon népnek neveztek el. Mindenesetre a tömeg inkább a bomlott, az áthatolható vélemény és személy, a décloisonnisme megjelölése; a nép pedig inkább az organikus formáé, az egységé, vagyis az unanimisme-é. A társadalom e két életlehetősége azonban függ attól, hogy van-e egyáltalán olyasvalami, amit szociális léleknek, közösségszellemnek hívnak. Ha ténylegesen van tömeg és nép, mint másnemű két külön társadalmi állapot, akkor a közvélemény csak a tömegállapothoz tartozhatik, és pontosan jelzi a décloisonnisme minden tünetét. Ebben az esetben a nép-állapotban a közvéleménynek megfelelően van valami más, ami az unanimisme tüneteit jelzi. És talán ez az, amiről Hume beszél, amikor azt mondja, hogy a hatalom gyökere itt keresendő, és ez az, amit Kierkegaard említ, amikor a generációt, a népet, gyülekezetét szembeállítja a tömeggel és publikummal. Ha így van, akkor a tömeg tényleg áthatolható, belső megfor- máltság nélkül való egzisztenciátlan társadalmi lét, és a közvélemény csak ebben a fajta létben kereshető. Az egylelkűségben pedig az egyének és vélemények úgy találkoznak, hogy közvélemény tulajdonképpen sohasem alakul ki. Ha van a társadalomnak tömegállapota, s ennek egyik jelensége a közvélemény, a nép-állapotban ennek a jelenségnek megfelelő nem lehet más, mint: a hallgatás. Az aktuálissal szemben a nép tényleg mindig néma. Spárta, a korai köztársasági Róma, a középkor, Peru, Mexikó, Afrika, Kína nagy hallgató népe ez. Inkább természet, mint szellem, inkább passzív, mint alkotó; a nép nem az állam és társadalom, csak az állam és társadalom anyaga: a teremtő géniusz tere, a hallgató homéroszi nép, a görög tragédiák chorosa, az 697
