Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Hamvas Béla: A közvélemény anatómiája (esszé)
mond ki, ahogy önmagát méri máshoz, vagy régebbi énjéhez, ahogy magának eseményekről beszámol. Nem a pongyola, hanem a meztelenség. A pongyola a diszkréció körébe tartozik, a meztelenség az intimitáséba. A magánélet kérdései ott dőlnek el, hogy mit jelent számára a kényelem, hogyan gondolja ezt el, mi az, ami zavarja, mi elégíti ki, mi az, ami személyesen érdekli, hogyan pyúl önmagához, mik a rejtett kívánságai, rejteget-e önmaga elől valamit, csalja-e önmagát, örül-e, tud-e önmagának örülni, vagy csak a tükörbe néz és meg van elégedve arcával. A magánélet nem a nézők előtt, hanem teljesen a tanúk nélkül lefolyt és lefolyó élet: így hát nem az alsóruha, hanem a ruhátlanság pszichológiája. És a modern ember itt a fürdőszobában, az ágyban, éjszaka, egyedül, önmagában, tanúk nélkül veszítette el egzisztenciáját. A meztelenség nála nem a valódiságot jelenti, hanem éppen a legnagyobb hazugságot, - ahogy őszintesége sem az igaz, hanem egy végletekig fokozott elhallgatás. A modem korban éppen ez az intim, elemi, érzékeny élet vált romlottá, üressé, hiúvá, hazuggá. Honnan állapítható ez meg? - Honnan látható ez egyáltalán? - a közvéleményből. Nem volna közvélemény s az nem volna olyan magas, hangosan irigy, méreggel átitatott, ingerült és ugrásra kész, ha ellenkező pólusán elementáris és őszinte magánélet volna. Ezért kell, hogy a közvélemény ingerlékeny legyen, mert telítve van lényegtelenné vált magánélettel: elgépiesedett, szerepekbe burkolt, intimitásokat nem ismerő, széthullott, rafinált emberi egzisztenciával. A magánéletben nincsen fantázia, - az embernek ma nincsen személyes mitológiája. Amije van: mechanikus szokás, ritmustalan tempó, - a realitástól való félelem, - idegölő munka, - romboló narkotikum. Nem véletlen az, hogy a ma emberének nincsen otthona: társadalmi életét az utcán, a hivatalos helyiségben, kávéházban éli le. Hiányzik belőle az az intim mítoszvilág, amely feltétele annak, hogy meg legyen benne a kedv, sőt a szenvedély, otthont alkotni. A modern emberben nincsen semmi idillikus, — ami lágyság van benne, az szentimentális és széteső, tartalmatlan és ez is üres. Idillikus hajlam és intimitás hiánya, személyes élet mítoszvilágának elvesztése, otthontalanság, fantáziátlanság, - mi ez mind együttvéve, ha nem a magánélet teljes sivatagszerűsége? És mi más a közvélemény, mint az elveszett és kiégett, szétmarcangolt és elszáradt magánélet ellenkező oldalán emelt szörnyű rémlátomás, amit az egzisztenciális magánélet elvesztése varázsolt: az ember meglátja magát üresen, s rémületében megkonstruálja mindannak ellenkezőjét, amit él, felvonultat magas követelményeket, becsületet, emberiességet, ízlést, hazafiasságot, nagy erényeket, úgy tünteti fel, mintha ez volna a fontos. Nem ez! - az a fontos, hogy az ember mit gondol, amikor felébred, milyen barátságot kötött ceruzájával, jól bánik-e ruháival és cipőivel, mert ezen múlik az ember életében minden egyéb, - „mondok valamit, szól Rozanov, aminek úgy kellene mennydörögnie, mint ezer ágyúnak: magánélet!” A közvélemény természetellenesen magas követelései, manifesztumsze- rűsége, szuperlatívuszai, kizárólagosan ítélő magatartása, mindez a magánéletben nyer magyarázatot. A közvélemény onnan származik, amire vonatkozik: párbeszédekre, titkos beszélgetésekre, telefonokra, magánházakra, hálószobákra, - morálra, tisztességre, becsületre, - kétesre, gyanúsra, szennyesre és hazugra, de mindez egészen másképpen, mint ahogy vallja: nem ezt tisztítja meg, hanem ezt rejti. Az ingerült, követelődző, érzékeny, kíméletlenül 696
