Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Gyurácz Ferenc: Magyar költő a Muravidéken (Szúnyogh Sándor: Halicanumi rapszódia) (kritika)
GYURÁCZFERENC Magyar költő a Muravidéken SZÚNYOGH SÁNDOR: HALICANUMI RAPSZÓDIA Az egykori Vas és Zala vármegyék Jugoszláviához csatolt, ma a függetlenedő Szlovéniához tartozó részén, az újabb elnevezéssel Muravidéknek hívott dombos-lapályos területen mintegy 10 ezer magyar él. Kulturális központjuk a római korban Halica- numnak nevezett Alsólendva. Itt a muravidéki magyar kisebbség létszámához és szociális összetételéhez (ma is nagy a mezőgazdasági népesség aránya) képest szinte egyedülállóan élénk irodalmi élet alakult ki az utóbbi két-három évtizedben. A különféle magyar nyelvű sajtótermékek (Népújság, Naptár, Lendvai Füzetek és újabban a Muratáj című irodalmi folyóirat), valamint a szlovén rádió és tévé magyar nyelvű adásai 10-15 helybéli magyar költőt, prózaírót, tanulmányírót foglalkoztattak, illetve foglalkoztatnak kisebb-nagyobb rendszerességgel, akik közül többen önálló kötetekkel is jelentkeztek az évek során, főként helybéli kiadók jóvoltából. Örvendetes, egyszersmind kissé rejtélyes is ez a pezsgés. Eszünkbe juthat, hogy az egyes becslések szerint hasonló lélekszámú várvidéki (burgenlandi) magyarság semmiféle számon tartható irodalmat nem teremtett, vagy hogy némely mai magyarországi vármegyék szellemi élete akár Budapestét is lepipálhatná, ha néppességszámukhoz hasonlóan irodalmuk termékenysége is harmincszorosa-ötvenszerese volna a muravidéki magyarságénak. Ez a párhuzam, persze, amennyire szemléletes, annyira sántít. A példa nélkül álló muravidéki helyzet okainak taglalására azonban nincsen itt terünk. Az mindenesetre különösebb stúdiumok nélkül is bizonyos, hogy e kisded irodalmi élet nem bontakozhatott volna ki, ha nincs az a néhány lelkes, fáradhatatlan magyar értelmiségi, aki mind a tárgyi és a szervezeti feltételeket, mind a bármily kicsi, de nélkülözhetetlen szellemi „közeget” megteremtette. Közülük is az egyik legaktívabb és legsokoldalúbb egyéniség az élete ötödik évtizedében járó Szúnyogh Sándor, aki költőként e parányi magyar irodalomrész legtermékenyebb alkotója. A kisebbségi magyar irodalmak ismertetésekor az anyaországi kritika még ma is gyakran esik a túlzott tapintat érthető, de nem igazolható hibájába. Ezt legtöbbször a kisebbségi írók sem várják el. Jobb tehát, ha megmondjuk: a mura vidéki magyar irodalom jelentősége elsősorban nem az általa létrehozott esztétikai értékekben áll, hanem a kicsiny magyar népcsoport szellemi érdeklődését serkentő, önbecsülését, önérzetét tápláló, s végső fokon magyarként való megmaradását szolgáló tevékenységében. Ehhez az egzisztenciális szerephez képest szinte másodlagosnak tekintem, hogy három-négy lendvai író át tudta tömi a provincia korlátáit, és eljutott odáig, hogy immár kizárólag esztétikai mércével is nyugodtan megmérethesse teljesítményét. Szúnyogh Sándor közéjük tartozik. Több helyi kiadású kötet után 1991-ben az újvidéki Fórum Kiadónál közreadta 1963 és 1989 között írt verseinek válogatott gyűjteményét. Versvilágának első tekintetre is feltűnő vonása a töredékesség. Nem alkot nagy kompozíciókat, és a többnyire rövid darabjaiban is ritka a tudatosan feszes szerkesztés. (A kevés példa egyike a szürrealisztikus Részeg álmokkal.) Verseinek íve legtöbbször az érzés spontán feltörő hullámához, a hangulat vibrálásához, vagy a reflexív ötlet logikájához, netán a merőben nyelvi vagy képi ihlet asszociatív önmozgásához igazodik, és ezért csak akkor teljesedik ki, ha e versindító tényezők „belső” energiája elegendő a teljes szekezethez. Ha ez utóbbi esetre keresünk példát, akkor egyszer685
