Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Gyurácz Ferenc: Magyar költő a Muravidéken (Szúnyogh Sándor: Halicanumi rapszódia) (kritika)
smind a kötet legsikerültebb versei közül kell válogatnunk. Említhetjük n kötetnyitó Biztatót, a fiatalos önbizalom és remény szép versét, amely az induló Kilencek-csoport némely tagjainak költői lélegzetvételeire emlékeztet; a Vigyen az ár című darabot, amelyben a ráolvasásszerű versbeszéd az ár baljós sodrását idézve adja meg az egységes formát; a szülőföld-versek némelyikét (pl. A szőlőhegyről című bordalt); s esetleg a természeti vagy a társadalmi jelenségekhez fűzött, néhol humorral fűszerezett, ple- bejusi széljegyzeteket (pl. Helyzetkép, Tengődés). Ez utóbbiak tehát néha tömör, töretlen szerkezetben jelennek meg; mégis, leginkább a témaviláguk és a kötetlen versformájuk okán, általában ilyenkor is a töredékesség, a kiragadottság, a mellékesség, a fragmentumszerűség érzetét keltik. Korántsem rónám föl hibaként persze ezt a jellemvonást, amely, nem véletlenül, igen gyakori a modern költészetben. Többek között a symposionista költők munkáiban is, akiktől Szúnyogh sokat tanult. Közülük az egyik legeredetibb müvészegyéniség, Ladik Katalin neve föl is bukkan a kötet Nem tudhatja című versében. Nem „szól” másról ez az élőbeszéd spontán lendületével kiáradó „széljegyzet”, mint a költő Ladik Katalin iránti, erotikus tartalmaktól sem mentes tiszteletéről („ő volt / akkor a számban / a spongya / dús erdők / harmatos mohája / édes gyökerek / mézes íze”), és a természettel, a világ apró részleteivel is azonosuló költői szemléletmódról. Ez az azonosulás Szúnyogh Sándor esetében alkati meghatározottságú is. Két lábbal áll ó a valóságban, amely nem valamiféle ideologikus konstrukció a számára, hanem az őt körülvevő világ és az ember szerves, megélt egysége. Életszeretete látványos gesztusok nélküli; a szülőföld iránti, versekben megvallott vonzalom, a mindennapi élet apró jelenségeit is versekre emelő figyelem és, persze, az egyik legfontosabb ihletforrás, az idealizálástól mentesen szemlélt szerelem jelzik intenzitását. Meg az a szemsarki huncutság, amely hol ironikus vagy humoros verszárásokban mutatkozik meg, hol a váteszi gesztusoktól visszatartó szelíd és szerény bölcsességben. Alkati sajátossága a derű, a bizalom, de mintegy programmá is emeli Bátorság című versében: „Csak az égjen / tűző szerelemben” - írja -, „ki a töviseken is / nevetve táncol / és fittyet hány / a csalódásnak / a másvilágról.” Szerelmi lírája - talán éppen a tragikus dimenzió eleve kizárása miatt - nem tartozik költészete színvonalasabb vonulatába. Gyakoriak benne a banális, slágerízű megfogalmazások és a nyelvi össze nem illések (inkongruenciák), amelyek itt-ott ügyetlen sorokat eredményeznek. S bizony a könyvben található néhány képzavar egyné- melyike is a szerelmi ciklust terheli. (Pl. „Sejtek tüze párolog izmainkban.” - Ta- vaszvárás.) Az pedig nem is annyira a költő, mint inkább a kötetszerkesztő mulasztása, hogy az — egyébként figyelemre méltó, ötletes - képversciklus első darabjában, a Forró nadrúgocska címűben „may love”-nak íródott a „my love”. A szerelmi versek között ugyanakkor azért akad néhány, amelyben az érzés tisztaságához méltó a nyelvi megjelenítés színvonala (pl. a Léted ereje). Az érzés tisztasága: ezt talán kulcsszónak is tekinthetnénk e rokonszenves karakterű költészetről szólva. De közben nem feledhetjük, hogy a líra minősége a kifejezés tisztaságán fordul meg, és e tekintetben a Halicanumi rapszódia meglehetősen vegyes benyomásokat kelt az olvasóban. Mindazonáltal nemcsak méltányos, hanem igazságos is, ha ítéletünket a költő legjobb verseire alapozzuk. Ezek pedig Szúnyogh Sándor helyét a valódi költők között, a határoktól független, egyetemes magyar irodalom respublicájában jelölik ki. (Fórum, 1991) 686
