Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Tandori Dezső: Dzulio és Kfaaf (próza)

„mert végül semmisem marad, csak az angyalok s a lovak” effektus. N. N. A. ezen sorát ő is ismeri, mondja. Csak az a kérdés, kérdi, mikor jutok el a macskákhoz is. Mondom: büntetés lesz a válaszom, erre. Hamburgban, ahol a lovasegylettel szemközti virágbolt tulajdonosainál laktam, első este valami furcsát hozott be a macska. Házigazdáim tudtak Szpéróról stb. Zavartan mutatták: tollak. A macska épp előtte szedett szét egy fióka madarat. Megvontam a vállam. Egy éve még nem tettem volna. Egy éve még... De most ez a helyzet: mit tegyek? Elkapta, hát elkapta. Bele se rúgok, nem hogy... Nem, semmibe nem akarok utólag beleavatkozni stb. A fogadás lezárult, a rajtot elcsengették etc. Vagy valami más. A galopp pedig: a házból jövünk vissza, ahol Kafka meghalt. Egy hátsó ablak, fákra. Mint egy Hop- per-festmény, ha tudja valaki, miről beszélek. S akkor: színes vállak, sapkák. Freudenau! Társam mondja: „Ez ön Krieau...” Nem, nem, ezt is megírtam: Freudenau.

Ah, Freudenau, mondja társnőm, galopp. Bizony, galopp bizony. A zsokék, éreztem, kicsit magasabban ringanak a szokásosnál, fejük közelebb az éghez, és mondjuk, Szpérót oda képzelem. Kimentem Freudenauba. Mindenkit leráztam, egyedül akartam lenni. Lassan rájöttem, megy a játék. Auteuil- Longchamp-Vincennes-Evry-Enghien, aztán Maisons-Laffitte, ahol 2,2 km hosszú a pálya egyenese - !!! -, Hosszú Koporsó, így nevezem, de még Hosszú Puskával vagy Ezüst Tollal se mennék ki, mondjuk, ha Cheyney vagy Chandler szomorú magánnyomozója volnék; ki: csak egyedül. Ezt nem mondhatom a badeni vonaton, viszont nem is kell, mert senki se provokál, mint egy Sagan-emlékírásban, tiszteljük egymást, mint ott a deauville-i kaszinó-hajnalon, vagy Longchamp után. Találkozunk a Krieauban! Az őszön! Dzulio meghalt, a Freudenauban Kfaaf talán fut majd, de vigyázat! Meg kell nézni, akkor mi várható. Semmi klop-klop szívdobogás. Ottlikot, persze, nem tudom elmesélni a badeni vonaton, de nem is kell. N. N. Á, Ottlik, Chandler etc., amit a mestereimtől tanultam tehát, bennem kell, hogy legyen. Az ilyesminek az ostobácska megfogalmazása, hogy tanítómesterünk nem egy-egy író, hanem a dolgozó - gazdálkodó, vállalkozó stb. - nép etc. De hagyjuk ezt. Nézem Castanedát. A dón Juan nevű indián, azt hiszem, indián, Koppenhágában lett az ismerősöm. Majdnem megvettem a könyvét. Most valahogy megkaptam. Mit idézzek még belőle? Bécsben mindig elmegyek a Strudlhof-lépcsőhöz. Ezt is sokszor írtam. Doderemek, a regényírónak a verse van ott a falba vésve szerényen. Nem is olyan szerényen. Alatta elhaladva, a legtöbb szem fölfelé sandít, némelyek megállnak. Csavargók és iskolás gyerekek, háziasszonyok és turisták, kurvák és autószerelők, a virágboltos és a Topo De- zeray nevű alak, aki én vagyok. Hosszú Puska, Ezüst Toll, istenem!

Itt, ahol a Hely Kis Szelleme alszik egy fában, Szpéró ő talán, és épp nem ad választ, hiába kérdenék a sok véletlen ott-járás után válaszért oda elzarándokló regényszereplők, a középen csókolózó pár után, a háborúk közti évtizedeket kiálló mohos kőváza alatt, a hol íves, hol egyenes lépcsőzeteket cikcakkban összekötő, zöldkorlátos, gesztenyelombárnyas, fehér-tejüvegbu- ra-lámpás építészeti képződményt felkeresők, ahol is ők mintegy az élet színpadán érezhetik magukat, és a múltba nem le, hanem a múltak habzó világosába /elmerülnek, itt, hol ez van mind, mi is történt velem? Néztem a verset, vittem egy doboz sört. Leültem, nem messze a palotától, mely egy

55