Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Határ Győző: Vitéz György úrnak (kritika)

értesültség, felhangokra rezonáló vájtfüilűség és valamelyes hason-érdeklódés is kell hozzá, hogy Az ájtatos manó imája egyik-másik „tenyérbemászó” darabját gutírozza (nagy építőművészünk, néhai Málnai Béla szavajárása volt), és megcsemcsegje az olvasó; a besült, provinciális bugaci magyar ehhez az avantgardizmushoz agyrasüket. Hatalmas vallástörténeti, világirodalmi és más egyéb kulturális poggyászt is cipelsz, anélkül, hogy alákötő ballaszt lenne belőle, s hol ezt, hol azt csillogtatod meg, de dikciódnak van valami ösztönös természetessége, természetes lejtése; ugyanakkor a homofóniák asszociatív erejével, a szinonimák felfuttatott repkényfalaival mesterien felhasználod az immár meglett férfikorban, legszebb erejének örvendő avantgarde újkeletű „hagyományait”.

Mi egyebet mondhatnék, hogy elkössem körmondataim csomóját, és ezzel ezt a Nyílt Episztolát is útjára bocsássam? Tán nem hűtlenség a szerencsétlen halott, T. Géza emlékéhez, aki elmarasztalta magamagát az epigonizmus bűnében, ha azzal fejezem be hogy revideálok: téged tartalak a jelentékenyebb, nagyobb költőnek, ráadásul a teljesebb átmérőjű szellemnek, s mindez csak most derül ki, nagy elkésve, levelek hullása, daru távozása idején - most, hogy Az ájtatos manó imája 300 oldalán egybeláthatom az egészet.

Köszönöm a szép ajánlás-beírást, és azt, hogy megküldted. Nem kellett hogy a „felfedezés erejével hasson”, hiszen írtam volt már rólad és eddig is a legjelesebbek közt tartottalak számon; s itt, búcsúzóul, csak azt mondhatom: veszteségnek tartom, hogy odaátra, tengerentúlra szakadtál és nem itt a londoni lankákon szúrtad le sátorfádat, hol is tán megadhattad volna a mindennapos szomszédos privilégiumát. Vale! Ölel igaz híved:

(HONGRIUSCULE, 1992. jan. 1.)

HGY

566