Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Határ Győző: Vitéz György úrnak (kritika)
tenete, bűbája, gyönyörűsége, a lét kristályalakzatának minden csiszolt lapjára: ránézés-rácsodálkozás. A lét végletes csüggedtsége-lelkendezései. (2) ízig-vérig magyar líra ez, de elsősorban és mindenekfolött belehor- gonyzottságánál fogva az édes anyanyelvbe. Hallgatólagosan rajta lebeg nagy modem klasszikusaink ismerete, Babitstól Szabó Lőrincig, Kosztolányitól Weöres Sándorig -, de csak hallgatólagosan; mert közvetlen hatásuk sehol. Nem tudni, magaddal vitted-e, vagy ösztönösen viszolyogsz a nyelv szennyező usza- dékaitól, de nyilvánvaló, hogy idegesen tartózkodsz mind e kontaminációktól: a ronda germanizmusoktól csakúgy, mint a „nájmódi” russzicizmusoktól, a hordalékos tríviáktól csakűgy, mint a felszaporító töltelékszavaktól - a lírai „dagadótól”, a költői „svádától”. Nálad az írás nem pótcselekvés, nem írsz verset s nem erőszakolod, ha belülről nem érzed a felszólítást. (3) Jót tett neked Kanada (bár e pillanatban az elmérgesedő francia/angol kontroverzia két tüze közt úgy érezheted magad, mint Jugóban a kisebbségi magyar) -, jót tett neked Montreál etnikus tarkasága, spanyol/uk- rán/olasz/francia/magyar harsogása, kilátótornya, szabad kitekintése; beutaztad a világot s rájöttél, hogy nagyobb, semmint akár Zalában, akár Okány községben gondoltad volna; s szemed hunyorintása, az igazi méretarányok felismerése meglátszik verseiden. (4) Hogy is mondja Thornton Wilder? Az emberiség 99%-a bolond, s a fennmaradó 1% szüntelen ki van téve annak a veszélynek, hogy elkapja a ragályt. Ugyanígy vélekedett Galileo Galileli, aki az ostobák végéremehetetlen sokaságáról beszél -, s róla meg Hardy mondja valahol, hogy nem ütötte volna meg a bokáját, ha tételeit megverselve mondja el. Róluk is az a hír járja, hogy a mi portánkon a világon mindent el lehet (el „szabad”) mondani versben -, s nem kell nagy matematikai ész hozzá, hogy lássuk, mi áll az egyenlet másik oldalán: ami versben van, az nem lehet véresen komoly. Nem tudom, a te Missa AgnosticáddaX - mely a kötet szíve-közepe - hogy áll a dolog: annak köszönheted-e szabad elvonulásod engedelmét, hogy a világ igazában nem intellektuális, nem „figyel” s hogy tömegeinken tort ül az ostobaság -, vagy annak, hogy ami „csak” versben van, az metaforikus/allegorikus csupán, sze- szélybeszély, költői szertelenség/rakoncátlankodás, s így kíméletes elnézéssel kell kezelni, hiszen a líra „magasabbrendű” gyerekszoba csupán. Nemcsak a Missa Agnosticára, de más ciklusaidra - az Áprilisi sorokra, a Jel/beszédre, a Kismagyar ábécére, és az Arkanumra is áll, hogy érdeklődésed iránya nyilvánvaló, vagyis osztod Baudelaire nézetét, miszerint nincs lebilincselőbb a történelemben, mint a vallások keletkezése/felbukkanása, vonulása/torlása, elpengése/eltűnése. Alaposan számot vetettél szent vallásunk eredetvidékével, amiről az átlagos hívő édeskeveset tud, s amivel alig törődik, alaposságodban sokat segített klasszika filológiai tudásod. S e sajátos tematikában - mely igaz örömömre (mások mély sajnálatára vagy tán bosszús riadalmára) egész köteteden elúrhodik (s majd még együtt-menekülő fegyvertársak lehetünk a racionalizmus elközelgő Első, Második és Harmadik, a Nerone/Decius/Aurelianus alatti keresztényüldözésekhez hasonló Szorongattatása idején) -, nos (5) e roppant világnézeti tematikában eulenspiegeli, polifonikus harsogással, fölényes felkészültséggel, melegszívű, Rabelais-i humorral, és az udvar- jártas ember bámulatos manérjával, szerfölött huncutul és rafináltan ejted kelepcébe a vájtfülú olvasót. Mert már megengedj némi elemi humaniórás 565
