Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Határ Győző: Vitéz György úrnak (kritika)

előtt aposztrofállak - és nevezlek magyar költő-öreglegények Elejének: levél ez, melyben megvallak az én szívemben ország-világ színe előtt. Végül, de nem utolsósorban: tartozom magamnak ezzel a helyesbítéssel (sőt, valamelyest neked is), és ez a tartozás lelkemet nyomasztó teher - hadd könnyítsék rajta hát.

Nos -Az ájtatos manó imája: gyűjteményes kötetednek már a címválasztása is szerencsés. Mindenki tudja, hogy az ájtatos manó (mantis religiosa) félelmetes ragadozó, a rovarvilág réme, s noha ájtatos képet vág, a fejedre pályázik, hogy leharapja; a rovarok léptékén valóságos tirannoszaurusz, s engem ugyan nem csapsz be, jól tudom, hol-merre van ennek a dárdahegyes metaforának a célterülete, sapienti sat.

Örömest delektálnám magam azzal, hogy külön-külön elemezzem az egyes darabokat, de ezt átengedem a hivatásos vájtfiilűségnek, hátha ezúttal megszégyelli magát, és nem megy el melletted szótlanul; s hadd szóljak arról, ami kötetedben kivált megkapott - de amúgy, bizalmasan, minthogy „magunk között vagyunk”. Bámulatosan egységes ez a te lírai életműved, lírikus-polihisztor Barátom-uram és (az már csupán az én gyarlóságom, nem lévén más mérőműszerem, mint a simile gaudet simili parasztszabálya) -, hogy költőjét nagyra tartom. Az „egy-húron-pendülés” még csak hagyján; de vannak itt más, „szakmabeli” aspektusai is a dolognak; és itt hirtelen beugrik a korán, tragikusan elhunyt Thinsz Géza képe. Ő is közeli jó barátom volt; ha idejében feltalálják a képtelefont, láthattam volna elgyötört arcát, amint távtelefonjaiban Stockholmból apróra, szinte sorról-sorra „megbeszéli” legújabb versleleményét, faggat, gombostűre tűzdeli s elő villantja a kulcsszót, hogy eléggé trouvaille vajon, és elémbetárja a változatokat - mivelhogy mintegy követőmnek vél- te/hitte/gondolta/hirdette magát, pedig sokkal több volt annál. Őt is sokra becsültem, és méltányoltam makacs szorgalmának eredményét: azt, hogy valóban egyre feljebb hágott a költészet Paradízumra-látó, klimákus-jánosi Lajtorjáján; de mindé gazdagsága ellenére valami hiányzott belőle, ami benned kezdettől fogva megvolt, s hogy én ezt nem ismertem fel - ez az én mulasztásom.

Te már odahaza a mesterségen kezdted, kitanultad a poétika minden csín- ját-bínját, megtanultál rímelni - jól, rátalálósan, könnyedén -, és csak azután kezdted elhagyogatni a rím „barbár ékszerét” s nem is azért, mert megagitált az avantgarde, hanem akkor, amikor a vers megihlető belső feláradása (Füst Milán bácsi szavával: indulatmenete) úgy követelte meg. (Itt csak közbevető leg, hogy T. Géza nem tudott rímelni - nem igazán -, a poétika hagyományos fogásaira csak nagy sokára éhezett rá s csupán a legvégén próbált rímszótárra szert tenni, szonettfíizért írni: mindez nagyjából sikerült -, de sohasem maradéktalanul, és kései rímkeresésével suta és kényszeredett maradt. Prózaverseiben is, önveséző humorától eltekintve, a szögletessége teszi a báját, az adja eredetiségét; de jóllehet Upsalában bölcseletből abszolvált, pinabubus volt, s maradt, vaginocentrikus trubadúr.) Mindez nálad - aki az elemeken kezdted, a rímelést meghaladtad, és a polihisztorságon végezed - egészen másképp van.

Mert hogy is van, ami van, nálad? Milyen elemekből építkezel? - hogy erre is rákerítsem a szót. Legyünk filiszter-módra módszeresek? Ám legyünk.

(1) Már első, formahű verseidben van valami világérvényes, ami a honi tematikán túlmutat. Valami ontológiai megragadottság. A lét rémülete, ret564