Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Határ Győző: Vitéz György úrnak (kritika)
HATÁR GYŐZŐ Vitéz György úrnak orvos-pszichológus, költő és polihisztor - MONTREAL, KANADA Kedves Barátom - VALLÁSOS, NYÁRVÉGE, SZVIT NÉGYKÉZLÁBRA, MÍTOSZ, AHOL, FÖNNTART ENGEM, EGYRE, VÉGÍTÉLET, JÉGVILÁG, SZENT GYÖRGY NAPJA, AMERIKAI TÖRTÉNET, TÉLI JEGYZETEK (ebből a negyedik), ÁPRILISI SOROK, HIERONYMUS BOSCH, POLITIKAI VERS... etc., etc. Szokásom szerint piros ceruzával a kézben estem neki AZ ÁJTATOS MANÓ IMÁJA című gyűjteményes kötetednek, hogy berondítsam firkálmányaimmal, mint aki preparálja, hogy beszámolót írjon róla: így pipáltam ki, amint látod, a tartalomjegyzékben azokat a darabokat, amelyek kivált tetszettek, elragadtak, meghökkentettek, fejcsóválásra késztettek; de innen kezdve - nemhogy „belefáradtam”, hanem azon kaptam rajta magam, hogy agyonfirkálom a pompás kötetet (melynek parádés kiállítása kiadódat, a szombathelyi ÉLETÜNKET dicséri), annyira egyöntetűen minden tetszett... De mivel is folytassam, hogy neked is tessen, amit mondandó leszek. Bizalmasan megsúghatom, hogy nekem is irkáltak ilyen (elragadtatott) hangvételű levelet, nem is egyet: magánlevelet. Irodalmunk egyik nemrég elhunyt hatalmassága magánlevélben ilyen balkezes bókkal lepett meg: „felülmúltál a felülmúlhatatlanságban” (stílusáról az emberre ismersz); egy másik, országos hírű esztéta, magánlevélben, olyan meggondolatlan kijelentésekkel legyezgette hiúságomat, hogy úgymond „majd még miattad kénytelenek leszünk újraírni a magyar irodalom utolsó negyven esztendejének történetét”. Amint látod, a hangsúly a magánlevélen van. Ók nem tették le a garast. Megörvendeztettek ugyan, de fintorogva olvastam: engem a levéltitok szentsége arra kötelezett, hogy ne mondjam el fűnek-fának (különben is, a fű és a fa: legfeljebb két ember), ugyanakkor mindenki tudja, hogy magánlevélben irkáit üres bókok tömkelegé - nem számos, írójuk vagy gazsulál, vagy akar valamit. Mit? Fején találtad a szöget: recenziót. Azt, hogy írjak róluk. Ne magánlevélben, hanem folyóiratban; megpróbálják kiérdemelni ezt a hetedik-egekbe-menesztést. Hanem - kutya meg a mája! - amióta tapasztalnom kell, hogy a magyar irodalomkritika szó nélkül ment el sorra kiadódó nagyobb opuszaim mellett, azóta valahogy nem akaródzik kritikát írnom azokról, akiket belőlem csupán az őket ismertető könyvismertetés érdekelte - és érdekli, egyébiránt maradok nekik, ami a Kádár-időkben voltam: (félig-meddig) non-person - „nemlétező személy”. De hogy mégis veled miért teszek kivételt, kérdezed? Nos, megmondom azt is. Mert spontán elragadtatásom arra késztet, hogy ne menjek el köteted mellett szó nélkül; és mert ráhibáztam, hogyan adjam meg a módjáÚformáját: episztolát írok, de nem magánlevelet, hanem az irodalmi nagy nyilvánosság 563
