Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Fábián László: Parázs a jég alatt (novella)
részvevője volt, azt mégis tapasztalnom kell, ezzel a részletességgel nem emlékszik egy sem, amivel én, pedig elkerültem, hosszú évekre kiszakadtam belőle, a város, az események egészen más világba tereltek, ritkán, egy-egy kurta látogatás élénkítette mindössze emlékezetemet és kölcsönzött neki némi konkrétságot dagályos leveleimmel, amiket hozzá írtam, s mikben a jövőt, jövőnket terveztem, hiszen a látogatások alkalmanként újra a vállára teríthették remegő karomat (fura, ahogy a látogatások ritkultak, mind jobban remegett a kar testének érintésére), az hittem, a hajdani séták megismétel- hetők, azonban már a vidék, a környezet sem volt ugyanaz, a feszélyezettsé- günknek is változott a jellege, mégis, hittem, hinni akartam, megy minden a maga útján, ez az út pedig pontosan oda vezet, ahol célomat sejteni véltem, de erről, ezekről az emlékekről ott a pincében nemigen akadt kivel beszélnem, legföllebb ha őt sikerül nagy nehezen idecsábítanom, általában ódzkodik, inkább hozzá megyünk, olykor az anyjához, ez itt idegen neki, itt én idegen vagyok a szemében, így hát maradnak a hajdani barátok, ők inkább faggatóz- nak, miért nem veszem el már, minek ez a huzavona, ők azonban csupán kívülről látják az egészet, nekem az is jól esik, bárminek örülök, ami együtt jelenít meg bennünket, mivel réges-rég ez a leghőbb vágyam, valamiféle véglegesítésre óhajtozom, talán még erősebb vágy ez, mint azokon a fülledt nyárestéken, amikor a fürdőzések után el kellett szakadnunk egymástól, el kellett szakadnom tőle, nyomában a nyüglődés maradt a kakukkfüves szénában, és már amiatt is jól elüldögéltem itt a pincémben, amit saját kezemmel, úgyszólván egyedül építettem, mert ismételten végiggondolhatom a hosszú történést, megint a széthulló eseményeket, majdnem egy fél évszázad, amit érdemes fölidéznem, azt föltétlenül, amiben benne van, azt meg leginkább, amiben bennem van, ő van bennem, hiszen mindenképpen tudnom illik, már nem lesz, nem lehet újabb fél századom, ekképpen mindennél fontosabb, hogy a maradékban is bennem legyen, ő legyen bennem (talán én is benne); ülök a kecskelábú asztal mellett a pádon, előttem a pirosán pirosló meggybor, amelynek színétől mindig földerül a kedvem (egyik éven diót kaptam ajándékba hajdani társamtól, annak gerezdjei tomboltak ebben a színben), elegendő, ha látom, innom sem kell, de azért iszom olykor egy pohárral, hiszen azért van, én csinálom, rengeteg a munkám vele, egyáltalán: rengeteg a dolgom, elmegyek hajnalban, a hajnali busszal járok, éppen csak a kutyának meg a macskának adok valamit, ne éhezzenek fél négyig, amíg meg nem jövök, netán estig; míg le nem fekszem, mindig akad dolog, ásni, kapálni, gyümölcsöt szedni, az erdőn fát gyűjteni, az udvart rendben tartani, mosogatni, mosni kell, esténként pedig ő van a programban, általában érte megyek, mire végez, ha jó az idő, nem ülünk biciklire, inkább toljuk; ahogy itt ülök, az ablakon át a diófa törzsét látom, egy darabot a törzséből, mert közel az ablakhoz, és időről időre egy-egy levél hintázik alá, olyan puhán, lágyan ereszkedik, hogy talán így lenne jó lehullani abba a feneketlen mélységbe, ami életünk végén vár ránk; ezt nem most gondoltam ki, ez akkor jutott eszembe, amikor a mama meghalt, neki valahogy így sikerült, hiszen már igen öreg volt, a súlya se nagyon lehetett több, mint egy ilyen lepörgő levélé, arca is olyan összesodródó, emelgettem: ágyról a karosszékbe, onnét vissza, amikor a karomban volt, mindig az arcát néztem, az én hajdani szép, fiatal anyámat kutattam ezek között az egymásra gyúródott vonások közt, és valahogy megtaláltam mindig, ha nem is teljes 522