Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Fábián László: Parázs a jég alatt (novella)
egészében, akadt egy-egy részlet, amiből újfent biztosra vehettem, ez ő, még nem szökött meg előlem teljesen, na meg, persze, a hangja, az változott a legkevésbé, arra messziről ráismertem, amikor jó idő volt, kivittem a székét a kertbe, leállítottam valahová a közeibe, ahol éppen dolgoznom kellett, kihoztam őt, beleültettem, hadd lássa, hogy a munka rendben, és ilyenkor tudtunk beszélgetni, még irányított is, mit hogyan tegyek, meg mesélt, régi történeteket kerített elő, és mindenre pontosan emlékezett a legapróbb részletekig, hűségesen idézte az elhangzott szavakat, én meg akárhogy is el voltam foglalva, figyeltem minden hangjára és valahogyan hálás voltam a sorsomnak, hogy a mamával maradtam, a közelében lehettem, elláthattam annak fejében, amit tőle kaptam, ettől az emlékezetté töpörödött, lassan aláhulló léttől; ilyenkor már komoly munka nem akad a pincében: a ribizli, a meggy már kiforrt, át is fejtettem, a szőlő éppen dolgozik, kicsit lelassult a folyamat, meghidegült az idő, reggel megnéztem az ól mellett azt a külső gumit, amiben megállt az esővíz, befagyott a teteje, a kerékcsapákban fehéren hólyagosodtak a tócsák, érzem is a hideget, főleg a lábomon, hiába tekertem annyi kapcát a gumicsizmához, hát még este hogyan fog fázni, amikor cipőt húzok, de hozzá mégsem állíthatok be gumicsizmában; számára igen fontos, hogy miként öltözöm; végül is úgy kezdődött az egész újra, ültem a buszon, fölszállt, mellém ült és megdicsért: „milyen csinos vagy”, hallhatta mindenki; elszorult a torkom, arra gondoltam, későn jött ez a biztatás; még élt a mama, de nem mondtam el neki, a mi ügyünket ő már réges-rég lezárta, talán nem is értette volna, kiről van szó, sőt, megint azt éreztem, ebben a pillanatban föltámadt az én egykori nagy sérelmem, nem tudok megbocsátani ennek az elfogyó, parányi asszonynak, mert - most tudtam, félreérthetetlenül megfogalmaztam a magam számára - végzetesen megfosztotta valamitől az életemet, ami akármint alakult volna, jobb lett volna, gazdagabb lett volna és színesebb annál, mint ami a jó félévszázadból kikerekedett; egyszerűen nem volt joga megtenni velem! akkor én, annak az odavetett dicséretnek a hatására ilyeneket gondoltam a mamáról, szegényemről, mintha ennek bármi értelme lett volna, mintha vissza lehetett volna bármit is csinálni, s azóta ennél az asztalnál, az én boraim mellett annyian foltették a kérdést - ilyen vagy olyan formában, de mindig ugyanazt célozva -, mikor rendezem el a kettőnk dolgát úgy, ahogyan annak elrendeződnie illik; ezért is jó az én bunkerom, visszahúzódhatom ide, töprenkedhe- tem mindarról, amiről töprenkednem szükséges, akár el is szabadíthatom a fantáziámat: mi volt, mi lehetett volna, mi lesz, mi lehetne? Ez játék, benne vagyok egy játékban, meglehet fölidézni sem vagyok képes, mikor keveredtem bele, de ez a játék mindig ott fut párhuzamosan, olykor netán metszőleg is azzal, ami az életemnek nevezhető, akárha kéttörzsű fa volna, amelynek két törzséről egyaránt keresztező ágak is nőnek, amiatt mondom így, mert olykor - mint a törzseket se - nem bírom megkülönböztetni a játékot és az életet, annyira másolják egymást, hiszen az a biztató mondatocska igazán valóság volt, de a játékomban összehasonlíthatatlanul nagyobb szerep jutott neki, abban a játékban, amely visszaűz ama mondat valóságához; azok a fürdőzés utáni nyáresték ismételhetetlenek, noha időnként úgy érzem, testem hasonlóképpen fölforrósodik, hangom is megcsuklik, légszomjjal küszködöm, le kell támasztanom a kerékpárt, szabaddá tennem mindkét kezemet, hogy átfoghas523
