Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Fábián László: Parázs a jég alatt (novella)
FÁBIÁN LÁSZLÓ Parázs a jég alatt Ülök itt a pincében, kicsit olyan, akárha bunkerban ülnék, azonban igazi borospince is, rendben tartom a hordókat, ügyelek a kotyogókra, mosogatom a poharakat, télre az almát begyűjtőm a polcokra, a krumplit elvermelem a sarokban, a másik oldalon homokba rejtem a sárgarépát meg a gyökeret, szóval úgy megy minden, mint az igazi pincékben a borvidékeken, csak a hordókban érik ribizlilé, meggylé, és csak ritkán, ha a termés indokolja, szőlő leve, az ember azonban azt présel, amije van, azt issza, amit préselt, s amit a cukor, az idő erjesztett számára, a legfontosabb pedig mégiscsak az, hogy itt ülhetek, poharazgathatok a betévedőkkel (rendszerint jó embereim, valami munkámban segédkeztek vagy kölcsönöztek valamit), ülök velük és beszélgetünk, iszogatunk és ábrándozunk, fölemlegetjük a régi időket, amikor még nem ilyen volt az időjárás, hanem télen tél volt, havak voltak, fagyok voltak, akkora hó, hogy az erdő mellett a hótolók is elakadtak, úgy meghordta az utat a mezőről a felszél, a nyulak alagutakat fúrtak a fehér takaróba, és alatta melegedtek, onnét kapartuk ki őket puszta kézzel, ha tudtuk, martak, karmoltak, haraptak, meg a víz is tiszta volt még, nem apadt el, a békás tó szinte fortyogott a törpeharcsáktól, az érben compók villogtak, a kisebb patakba (abban már évek óta vizet sem láttam) jöttek föl a csukák ívásra, még kévehányó villával is böktem belőlük, nemcsak szigonnyal, kosárszámra merhettük ki a paducokat, amelyek ugyancsak ott szorongtak a sekély vízben, de akkor a nyár is nyár volt, éjszakánként nem bírtunk a házban megmaradni (nem is igen akartunk), pajtában aludtunk, és ha csak tehettük, a folyóban hűsöltünk, holdvilágos estéken a lányokkal együtt fürödtük le a napi munkák porát (micsoda sikongatások, viháncolások hangzottak onnét!), és vettük magunkra a megveszekedett vágyakozás kegyetlen terhét, amely éjszakákon át hánytorgatott bennünket a pajták szénáján az izgató füvek illatában, és csak a legritkább esetekben találta meg természetes levezetését, de még ezt a nyűgöt is boldogan vállaltuk, egyenesen kiharcoltuk magunknak; fogtam a vállát és andalogtunk a rejtőzködő falu felé a fényes éjszakákon, jobbára lemaradoztunk a többiektől, esetenként egy-egy hosszabb csókra is tellett, olyankor azonban mindig kibújt a karomból és sürgetett, hogy hajnalban kell kelni, és igaza volt, józan ésszel talán lefeküdnünk sem volt érdemes arra a pár órára, az ilyen latolgatások viszont akkor messze elkerültek minket, másnap kezdődött elölről minden, s ahogyan a fölkelő nap ránk derült, szemünkből elkergette az álmot és ment a munka, ment az incselkedés, a játék, és azokon a hosszú-hosszú napokon át alig vártuk az esti fürdőzést, és ahogy itt ülök, mindig akad valaki, akivel még erről is lehet beszélni, aki - velem együtt 521
