Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Petőcz András: A fekete ember, A sánta nő (versek)

A sánta nő

Naponta kétszer látom a sánta nőt.

Végigvonszolja magát a szűk marseille-i utcán, nézem az ablakomból.

Látszólag alig él már.

Bénán és törékenyen, örökös lassított felvételben, menekül végig az utcán.

Arcára kiül a szorongás.

Arcára tapadt a szorongás: pedig csupán a kutyáit sétáltatja.

Takhi, mondja; aztán: Kadha, hörgi, reménytelenül, elhaló hangon, így szólítja őket, a kutyáit,

a szabadon kószáló kutyáit, a sánta nő.

Szép ez, majdnem szép, gondolom, kifelé hajolva ablakomból. És:

Takhi, Kadha, hallom a kiáltozását,

a reménytelen vágyakozását, a szorongását.

Az egész majd másképpen lesz.

Ha végre felrepül a magasba, a sánta nő, fel, fel az égbe,

szürke ruhája lobog a szélben, és kopott kutyái nyüszítve szállnak utána.

(Marseille, 1991. október)