Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Hamvas Béla: A németség (esszé)
ilyen magasabb fokon létező organizáció, amely az emberi életrendet végső mozzanatáig áthatja és a maga képére formálja. A tudományt nem a társadalom vetíti ki magából, hanem a társadalom a tudomány organizációja szerint épül ki. Először mindig a konstrukció van, aztán a mű. A szcientifizmus organizációjának tökéletessége a középkori klerikalizmusét messze meghaladja. A középkorban voltak rések, amelyeken a tiltakozás az igazságtalanság hatalma ellen nemcsak áttörhetett, hanem állandóan átszivárgott, és a világosság megnyilatkozhatott. A tudomány organizációjára épült társadalmakban ilyen rések nincsenek, és amennyiben vannak, ezek egyre szűkülnek. A tudomány magasabbrendű szervezettségénél fogva itt az organizációval meg nem egyező gondolat semmiképen sem nyilatkozhat meg. Az épület falazata sűrűsödik, a közösségi és az egyéni létezés szcientifizálódik, a statisztikában, az ökonómiában, az orvostudományban, a pszichológiában, a szociológiában, a biológiában, a kémiában maradéktalanul felszívódni készül, és olyan áthatolhatatlan szervezettség keletkezik, amely az ember életrendjét valójából ontológiai pontokig ki tudja forgatni. A huszadik század második felében kétségtelenül a legnagyobb kérdés a tudománynak, mint léthazugságnak átvilágítása. A világot, amelyben e történeti percben élünk, a tudomány teremtette, szervezi és tartja fenn, iskoláival, nevelésével, iparával, államaival, kutatásával, hivatalaival, hadseregével, gyáraival, bankjaival, kórházaival, művészetével, sajtójával, kecsegtet hallatlan jövővel és haladással, mialatt az emberiség ma itt a földön feldúltan és megalázva, lezüllötten és elaljasodva és beszennyezve, népeiben és osztályaiban és nemzetiségeiben egymásra uszítva, bőszülten fegyverkezve, gyűlöletben és már nem is leplezett bosszúvágyban, kolosszális találmányok segítségével eddig elképzelhetetlen mélységű örvényben készül elmerülni. A középkorban a klerikálizmus az embert becsapta; rendet ígért és amit nyújtott, hazugság volt, erőszak és kizsákmányolás. A tudomány, mint fénythozó jelentkezett, de kiderült, hogy a sötétség, amit hozott, az előbbinél nagyobb. A tudomány léthazugsága három tételen nyugszik: 1. hirdeti, hogy ereje igazságában van, holott ez az erő nem az igazságé, hanem egy magasrendű organizáltságé; 2. hirdeti, hogy objektív, vagyis megismerését a tárgyi hűség jellemzi, holott személytelenül indifferens, egzisztenciátlan és antihumánus; 3. hirdeti, hogy részrehajlatlan értelemmel az igazságot keresi, holott fiktív konstrukciókkal világhatalmi rendszereknek bázist nyújt. E tételek realitástartalma persze igen törékeny. De ha e mondatokat evidens igazság jellemezné is, jelentőségük akkor sem lenne. Egy rendszerben nem a kijelentések tényleges igazságtartalma a döntő, hanem, hogy a kijelentés az organizációba miképpen építhető be, vagyis, hogy az organizációt tökéletesebbé teszi, vagy sem. Egy kijelentés az abszolút igazságot is kimondhatja, ha a rendszerbe nem illeszthető be, semmit sem jelent. Es a rendszer valóságbázisa minél szűkebb, igazságbefogadóképessége annál csekélyebb. Idők folyamán rendszerek rugalmasságukat és asszimilálóképességüket elvesztik és semmiféle tőlük idegen gondolat befogadására nem képesek. Megújulási tehetségük nincs többé. Ez az a pillanat, amikor egy rendszer az igazsággal 501
