Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Hamvas Béla: A németség (esszé)

nem a dolgokkal, hanem a dolgokról alkotott saját fogalmaival áll. Könnyen lehet tehát, hogy amibe az ember beleütközik, az ember fogalomvilága, sajátságos megkövült alakzatban. Mindez persze szintén igazolhatatlan. Pillanatnyilag képességeink nem látszanak elégségeseknek ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, a tudomány úgynevezett objektív világa tényleges valóság-e, vagy olyan fogalmi konstrukció, amelyen nincsen rés, és így ez az összefüggő realitás benyomását kelti. A gyanú mindenesetre fennáll, hogy a tudomány ereje nem igazságában, hanem organizáltságában van. Ereje nem abban van, hogy fogalmaival a tényleges világ valóságát ismeri meg, hanem hogy ezek a fogalmak az átlagos emberi értelem számára megkerülhetetlen zárt és szigorú rendszerben épültek ki. A tudomány ezek szerint nem a valóság megismeréséből indul ki, hanem olyan fogalmi organizációt igyekezett teremteni, amely nem megismerésre, hanem egyéb célra készült, s amelynek áttörése ebben a percben lehetetlennek látszik. A fogalmak és az összefüggések megszilárdultak és a szükségszerűséghez igen hasonló építménnyé alakultak. Az építmény konstrukciójában mindenesetre van valami, ami aggodalmat kelt. A tudományt abszolút tudásnak vallják. Az pedig, ha valamely gondolatot abszolutizálnak, mindig gyanús. Tudjuk, hogy a történet folyamán számos fogalmi organizáció végleges tudásnak gondolta önmagát, de minden esetben elkövetkezett a pillanat, amikor kiderült, hogy az valamit titkol. A legutóbbi ilyen organizáció a középkori klerikalizmus volt, abban az időben gnájszból épített babiloni torony, félelmetes arányaival és kétségbevonhatatlan bizonyosságában. Lehet, igazuk van azoknak, akik azt gondolják, hogy a klerikális dogmatika a középkori papság világhatalmi rendszerének bázisa volt; a dogmatika nem az igazság, hanem a tökéletes organizáció jegyében állt. Abban a percben, amikor ez az orgnizáció megbomlott és az a tény, hogy igazsága nincs, kiderült, az egész rendszer önmagától szétesett. De lehet, hogy igazuk van azoknak, akik a tudományt a középkori dogmatika mintájára felépített, de tökéletesített rendszernek, az antiklerikális és a reformációs mozgalmakból kinőtt, történeti hatását vesztett papi világhatalom után egy újabb világhatalmi organizáció bázisának tartják. Ilyen módon a tudományban levő titkolhatatlan antihumá- num és bosszú és mindennemű emberi iránt tanúsított bőszült animozitás magyarázatot nyerne, mert a tudomány tulajdonképpen ellenkereszténység. De érthetővé válna az is, hogy a klerikális világhatalom hazugságban, erőszakban és kizsákmányolásban oly gazdag történetét a szcientifikus organizáció rémtettei messze túlhaladták, ezenfelül a történetben a tudomány valami újat hozott. Mint Camus íija, a középkorban a cudar galádság, bárhol, bárki követte el, király, bíboros, pápa, miniszter, sohasem volt más, mint individuális önkény és kivétel, amely egy intakt és humánusan tiszta világ rendjét sértette, de nem gyengítette; az újkori világhatalmi organizációban az igazságtalanság nem kivétel többé, hanem legitim aktus, amelyet a tudomány alátámaszt, és ez nem rejtőzik el többé, hanem szcientifikusan igazoltan, bűn- cselekményét egy diadalittas tudás birtokában ragyogva követi el.

Mert egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a modem hatalmi szervezetek, mint az iparvállalatok, pénzintézetek, diplomáciák, rendőrségek, kémszervezetek, állami közigazgatások, hadseregek, pártok, nem közvetlenül a társadalomból nőnek ki, hanem kivétel nélkül a társadalom ellen, valamely fensőbb rendszer mintájára. A középkori dogmatika és az újkori szcientifízmus

500