Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - SZÍVHANGOK - Czeslaw Milosz: Antigoné (részlet) (vers)

s üres sisakjában jajongva zúg a szél.

Azoknak meg, kik dicsőségét elorzák, emlékeket emelnek, és a lányok koszorúkat raknak a nagy terekre.

És fáklyafénytől fényesül nevük.

Itt meg - sötétség. Aljas félelem irányítja az írók rémült kezét, a bitorlókat nem győzik dicsérni.

S kit tartanak majd késő századokban, legenda-fosztván, hősnek s árulónak?

ISMÉNÉ:

A fájdalmat szavakkal lánggá szíthatod.

Talán még jobban szenved az, ki hallgat.

ANTIGONÉ:

Ó, Isméné, ezek nemcsak szavak.

Kreón soha fel nem építheti uralmát sírjainkon. Rendjét a kard, a puszta fegyver nem tarthatja meg.

Nagy a halottak ereje. És soha senki nincs biztonságban tőlük, mégha százezer kém és millió őr is őrzené, nem menekülhet. Várnak az órák, gúnyosan kacagva lépnek, lépkednek az őrült körül, aki nem hisz bennük.

És mikor rendezni kell a számlát, egy kis hiba csúszik a számításba.

Kicsiny hiba, de sokszorozható.

Elég! E semmiség tébollyá nő hamar, tűz és vas dúlja a várost, s a falvakat.

Vér! Vér! Vörös tintával szeretné áthúzni a hibát. Már késő. Nincs tovább.

Kreón, a balga, úgy bánik velünk, mint hogyha barbár országot uralna, mintha itt minden kő szüntelen nem idézné a fájdalom, s a remény könnyeit.

(Lengyelből fordította: Gömöri György)