Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A KÖZÖS SZABADSÁGÉRT - Stanislaw M. Jankowski: Fiatal lány, géppisztollyal (Szenyán Erzsébet fordítása)
STANISLAW M. JANKOWSKI Fiatal lány, géppisztollyal Azt mondják, 1956 novemberében, a budapesti fölkelés harcainak idején járta az alábbi vicc Varsóban:- Hallottad?... A magyarok úgy viselkedtek, mint a lengyelek.- És a lengyelek?- Mint az angolok! Egy más változat szerint „mint a csehek”. Ez utóbbi talán jobban is illett az akkor kialakult politikai helyzethez. Bár senki sem jósolhatta meg, hogy tizenkét évvel később épp a csehek viselkednek majd úgy, mint a magyarok, s a lengyel egységek indulnak Prágába, eleget tenni „internacionalista kötelességüknek” a brezsnyevi felfogás és parancs jegyében. A Kádár-korszakban Magyarországon kiadott munkák gyakran emlegetik azt a fegyverzetben, felszerelésben jelentkező támogatást, amelyet Csehszlovákiától kaptak a felkelőkkel harcoló ávósok és kommunisták; ritkábban esik szó arról, hogy Kádár nemcsak szovjet, hanem román és csehszlovák csapatokat is segítségül kívánt hívni. Azt pedig, hogy a lengyelek hogyan álltak hozzá, miként viszonyultak a magyar forradalomhoz, e dolgozatok többsége teljesen „elfelejteni” látszik, holott mind az újságírók és publicisták, mind a Kádár-rezsim politikusai pontosan tudták az igazságot. Tisztában voltak vele, melyik oldalra húzott csaknem minden lengyel szív, kikhez intézték az együttérzés szavait, kikre gondoltak akkor, amikor vért adtak, repülőgépszámra küldték a gyógyszercsomagokat és a kötszert, teherautószám a cukrot és húskonzervet. Nyilvánvaló: szándékosan hallgatták agyon a lengyel ügyet. Meg akarták fosztani az ellenállókat, s később a belső ellenzéket egy másik országból érkező segítség, de még a külső, erkölcsi támogatás reményétől is, egyúttal kiverni igyekezvén a magyar társadalom fejéből a hitet, hogy a Visztula menti testvéreik igenis tartalommal töltik meg a régi mondást: „Lengyel-magyar két jóbarát, együtt harcol s issza borát”... Gomulka és Gierek egyébként hűségesen követték a Kádár-féle vonalat: Lengyelországban ugyancsak nem jelenhetett meg egy sor sem a magyar vezetők kíméletlen politikájáról, és a felkelést következetesen „ellenforradalomnak” kellett nevezni. Siettek kiadni néhány, a felkelőket bemocskoló könyvet, míg a forradalmi Budapestet megjárt lengyel költő és újságíró, Wiktor Woroszylski Magyar naplójából csak néhány cenzúrázott részlet jelenhetett meg, s olyan művek, mint Kopácsi Sándor A remény 13 napja című, emigrációban írt műve hiába várt nyomdára Lengyelországban. És nemcsak a könyveket tartották vissza. A magyar ’56 huszadik évfordulóján írtam egy cikket 308 t
