Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)
Egy kihalt épület óriási tömege. A mellette lévőben az ablakok többsége kivilágított. Egy villanykörte ég az üres, kivert kirakatban. Az üvegmaradványok csontokként merednek felfelé. Az egyikhez egy cédula van hozzáragasztva. A kapuból két árnyalak lép elő. Egy pillanat múlva a tarkómon érzem valaki lehelletét. Az idősebb férfi bizalmatlanul méreget. Társa, valamivel fiatalabb, kidudorodó zsebében tartja a kezét. Szerencsére, el tudom mondani magyarul a „lengyel tudósító”-t. A fiatalabb kihúzza zsebéből a kezét és megelégedése vagy szimpátiájának jeléül a vállamat kezdi veregetni. Az idősebb igyekszik valamit németül magyarázni. Csak annyit értek, „nicht banditen”. Azután az idősebbik gyengéden a kapu felé tol. Nyugtalanít a bizonytalanság - vajon ez a „nicht banditen” rá és társára vonatkozik, vagy másvalakire. A kapuban sötétség, úgy érzem, mintha hangyák kezdenének mászni a hátamon. Az öreg kinyitja a félalagsorba vezető ajtót. Káposzta és régi ruhák szaga teijeng. Szegényes ez a lakás, nagyon szegényes. Az ágjr alól egy nagy bőrönd kerül a szoba közepére. Az öreg kibogoz a mellénye zsebéből egy kis kulcsot. A bőröndben egyenletesen elhelyezett kis dobozok állnak. Amikor az öreg az egyiket kinyitja, kis gyűrűk jelennek meg a szemünk előtt. Tizenkettő van belőlük. Gold, magyarázza az öreg. Alles Gold! Megmutat néhány összerakott papírost. Minden fejlécen két-három érthetetlen szó, mellette számjegy. A végén aláírások. A kis szobába új vendég érkezik. Ezúttal a német nyelv érthetővé válik. Az öreg a házfelügyelő. Tegnapelőtt az utcai harcok idején egy lövedék széttörte a kirakatot. Néhány felkelő, annak ellenére, hogy a harc tartott, kiürítette a kirakatot, megírtak egy jegyzőkönyvet, és az árut a házfelügyelőnél hagyták. A kirakatban a kis lap azt hirdeti: „Semmit sem raboltak el. Az árut átadtuk megőrzésre a házfelügyelőnek.”- Amikor a szovjetek kimennek és magunk kezdünk kormányozni - magyarázza tolmács segítségével a házfelügyelő -, akkor az áru visszakerül az üzletbe.- És kinek a tulajdona lesz a bolt? - kérdezem. Mindhárman csodálkozással tekintenek rám. Sőt, meg kell ismételnem a kérdést. Végre a válasz érkezik.- A miénk, a nemzeté. Hiszen ez állami bolt, most pedig minden, ami állami, a nemzeté lesz. A bolt is. ’ * Hangos kiáltás állít meg a szűk utcácskában. Három fiatal férfi, mellükön átvetett géppisztoly, szempillantás alatt körülvesznek. Egy lámpa vakító villanása.- Lengyel? Tudósító? Az egyikük, alacsony, sovány, angolul kérdezi, mit keresek itt. Elmagyarázom. - Lelőhettünk volna - mondja nyugtalanul az alacsony -, nem kell éjfél után a környéken mászkálni. Az alacsony egyetemista, két társa villamosvezető. Az utcát, hasonlóan a közeli többi utcához, felkelők védik. Szétszóródtak a házakban, megszállták a tetőket. - Nem akaijuk, hogy városunkban idegen tankok lőjék a népünket - szólal meg a villamosvezető -, szabad nemzet akarunk lenni. Képesek vagyunk magunk építeni a szocializmust, Gerő és pártfogói nélkül. Igyekszem a beszélgetést politikai síkra terelni. Annyit hallottam a nap 294
