Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplójából V. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
hogy akármit nem vesz fel még alulra sem. Nem úgy, mint a mi tenyeres-talpas bárisnyáink, akik úgy járnak, akár a loncsos tehén, az ujjúkba törülik az orruk és folyton olyan helyeken vakaródznak, ahol nyilvánosan nem illik. Még amott, Lidában egyszer Lipa meg is kérdezte tőlem:- Te, ezek a ti bárisnyáitok miért olyan irdatlan büdösek? Nem ismerik tán a szappant? Vagy fehérneműt nem váltanak soha? Akkor én elég értelmesen megmagyaráztam neki:- Mér, a nő tán azér van, hogy szagulgassuk? Akinek nem tetszik, fogja, mosdassa meg, öntsön rá egy adag parfümöt, hogy egy kilométerre érezni lehessen. Akkor azt’ szagulgathatod, majd mindenhol jó burzsuj szaga lesz! Végül kategorikusan elhatároztam, hogy azzal a tündérrel megkell, hogy ismerkedjek. Mivel már ismertem töviről-hegyire, mit, mikor, hogyan, merre csinál, úgy gondoltam, a legjobb lesz, ha estefelé valósítom meg az ismerkedést, akkortájt, mikor sétálni indul. Vettem egy nagy csokor virágot és egy dobozzal a legdrágább cukorkákból. Fizetés után voltam, hát, gondoltam, megengedhetem kicsit a gyeplőt, egye fene, ha némileg üresedik is a buksza, lényeg, hogy közelebb kerüljek a szívéhez, azon keresztül meg később a tőkéjéhez. No, nyicsevó... Mászkálok az utcán, kezemben a bokréta és a cukrosdoboz, várom az én ideálomat. Az meg csak nem jön. Túl korán indultam neki. Vég- re-valahára hallom: csapódik egy ajtó. Aztán megjelent a kapuban és jön, jön felém. Én meg elindultam őfelé és mosolygok, mit mosolygok, nevetek rá jó hangosan. Rá se ránt. Elmegy mellettem. Akkor aszontam neki:- Bocsánat... izé, várjon már egy percet... Megtorpant, azt’ mereszti rám a szemét. Mintha kicsit meg is lenne ijedve.- Mit akar? - kérdi. Nyújtom neki a doboz cukrot és mondom:- Észrevettem, hogy elveszített valamit, s ezt a valamit én most becsületesen visszaszolgáltatom. Egyúttal engedje meg, hogy bemutatkozzak: Mihail Nyikolájevics Zubov őrnagy vagyok. Füllentettem azzal az őrnaggyal, mert úgy gondoltam, hogy egy ilyen magas származású személy egy hadnaggyal szóba sem áll. Őrnagy meg, amilyen intelligens és tehetséges vagyok, egyszer úgyis leszek. No, elmondtam, amit mondtam, hajolok, kapom a kezét, nyomom rá a csókot. Aztán becsúsztattam a hóna alá a csokrot, oda, ahol az esernyőjét szorongatta. Ez meg nem szól semmit. Biztos nem jut szóhoz az elragadtatástól, olyan elegánsan viselkedtem. Hát, ha nem szól, szólok én:- Volna kedve sétálni egyet?- Épp oda indultam.- Akkor magácskával tartanék, ha nincs ellenére.- Miért is lenne? Mehetünk együtt. Csak olyan kényelmetlen cipelni ezt a virágot. Visszavettem a bokrétát, azt’ elindultunk. Kip-kop, kip-kop, kip-kop...a magas sarkú cipellője. Én meg fontoskodó arccal viszem mellette a csokrot. Az bizony! Nagyon szépen néztünk ki. Nagy ügyesen kulturált beszélgetést kezdeményeztem kettőnk között:- Magácska gyönyörű szép - mondom neki -, majd’ megveszek, úgy tetszik nekem! 190
