Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplójából V. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
részeg és semmi másra gondolni nem tudok. Micsoda szégyen, hogy én, egy proletár származású, hithű komszomolista, így belepistultam egy arisztokratába. De hát nem tehetek róla, ez van. Egyébként is: miért olyan nagy bűn az, ha valaki kapitalistának születik? Hiszen maga Lenin is nemes ember volt, földbirtokos családból származott. Vagyis vérszopók és kizsákmányolok ivadéka volt. Csak később gondolta meg magát, megjavult és tessék, mire vitte: ő lett a proletariátus szülőatyja. Lunacsarszkij és Csicserin ugyanilyenek. Nagy Péter meg, például, aki egyenesen cár lett, attól még egész életét a proletariátus és a kommunista párt javára fordította, s keményen dolgozott, hogy megvesse a Szovjetunió alapjait. No, elmondok mindent szép sorjában. Ez az egész szerelmi história attól a zeneszerszámtól indul, amit olyan szerencsésen vettem a piacon. Később megtudtam, hogy valamikor nálunk is volt, verklinek hívták, lengyelül meg „katarinka” a neve. No, ez nagyon szép elnevezés. Olyan otthonos, oroszos. Biztos a Katyusából ered. Még az is lehet, hogy maga Nagy Katalin cárnő találta fel. Sőt, majdnem biztos vagyok benne... Szóval, esténként szívesen tekergettem a katarinkét, koncerteztem az egész utcának. Hadd lássa a burzsoázia, milyen zenei tehetségekkel rendelkezik a Vörös Hadsereg, s mennyire szereti a muzsikát! No, egyszer is, kint zenélek a balkonon, hol keringőt, hol indulót, hol meg polkát játszom. Ezt a három dolgot tudja a szerkezet. Hát, éppen a keringő megy, mikor látom, hogy az utca túlsó oldalán, az egyik ablakban, szembe velem, egy gyönyörű szép lány üldögél. Gondoltam, biztos az én zenémet figyeli. Hát elkezdtem mosolyogni rá, kacsintgatni és nagyon jelentőségteljesen köszörülni a torkom. Erre ő is elmosolyodott. Aztán, hogy sötét lett, becsukta az ablakot, felgyújtotta a villanyt odabe. Tett-vett sokáig, láttam az árnyékát a függönyön. Később eloltotta a villanyt, biztos lefeküdt aludni. Másnapra kelve, jó korán, rendesen megmostam a kezem és az arcomat is egy kicsit. Belebújtam az új cipőmbe és a két órámat is felvettem, mindeni- ket a maga helyére. Aztán vártam, mikor kel fel a lány. De hosszan aludott. Úgy tizenegy felé húzta csak el a függönyt. No, én mingyár jóreggeltként eljátszottam neki az indulót. Hanem most nem hallgatta. Nyilván sietett valahová. Elkezdtem figyelni az utcát, hogy meglessem, milyen a lába. Sikerült is. Látom, jön kifele a kapun. Jobbra-balra forgatta a fejit, s nekem úgy tűnt, a balkonra is felpillantott, ahol álltam. Aztán megindult az utcán. Tyű, milyen elegánsan! Fehér pettyes, zöld kosztümöt viselt. Meg szalagos kalapot, tollal. Az ám, a hóna alatt esernyő, az utolsó párizsi divat szerint. A kezében, ahogy az már ezeknél a burzsujkáknál szokás, kicsi bőrtáska; abban hordják a sok púdert, parfümöt, krémeket. Magas sarkú cipellő a lábán. Mondom: nyíló virág, nem asszony! Közbe jelentkezett nálam az a pofa, akitől a katarinkát vettem a téren. Hellyel kínáltam és mingyár kifizettem neki a maradék 80 rubelt, minden gond nélkül, ugyanis épp megkaptam a fizetésem és volt elég pénzem. — Meg van elégedve az áruval? — kérdezte.- Nagyon is - válaszoltam. - Nemcsak nekem, de az egész utcának kellemes perceket szerez. Naponta vagy két óra hosszat játszom nekik. Van úgy, 188
