Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplójából V. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
hogy éjszaka nem tudok aludni, aztán akkor is tekerem egy kicsit. Hadd élvezzék az emberek, én nem sajnálom. Elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Kiderült, hogy ez egy nagyon rendes fickó. Folyton tréfálkozik, vicceket mesél. Úgy hívják, hogy Mikolaj. Vagyis oroszul becézve Kolja. Én őt Koljázom, ő meg engem Miskázik. Egészen olyan, mintha réges-rég barátok lennénk. Kérdeztem, milyen nemzetiségű.- Én internacionalista vagyok - aszongya. - Kereskedem, akivel lehet, abból élek. Nekem aztán tökmindegy: lengyel, orosz, zsidó vagy öregördög. A fő, hogy keressek rajta. Aszongya, hogy nagyon rokonszenves vagyok neki és hogy bízik bennem. Ezért is hagyta, hogy később fizessem ki azt a 80 rubelt. Tisztában volt vele, hogy egy ilyen kulturált katonatiszt, mint én, állja a szavát. Eszembe jutott, hogy azt ígérte, meg most is mondta, hogy ha bármi egyebet szeretnék venni vagy valamit elintézni, csak szóljak, ő mindig szívesen segít. Mingyár igyekeztem is kihasználni az alkalmat:- Itt nálatok hogy szoktak megismerkedni a lányokkal?- Attól függ, milyen lányról van szó - aszongya. - Mert van ám ilyen is, olyan is. Az egyiket megcsíped, megpaskolod, aztán már túl is vagytok rajta. A másik körül meg legyeskedhetsz, turbékolhatsz akár egy évig, azt’ mégse biztos, hogy lesz belőle valami. No, erre elmondtam neki:- Ezzel itt úgylehet, nagyon nehéz lesz, mert ahogy látom, igen fontos személyiség. Úgy öltözik, mint egy színésznő, s olyan delikát teremtés, hogy még akkor is hord magával esernyőt, amikor nem esik. Valami felsőbb osztályból származó lehet.- És veled szemben hogy viselkedik?- Se így, se úgy - közepesen. Akkor aszongya Kolja:- Hát, az ilyennel valóban nem lesz könnyű. Nagyon vigyáznod kell, mit és hogyan, mert különben szóba sem áll veled. Kezet kell csókolni neki, finom dolgokról fecserészni vele, virággal traktálni. Belekukulsz, mire egyszer pillantásra méltat. Inkább találj magadnak valaki mást. Nahát, rettentően kétségbe ejtett. Hol van nekem időm egy évig csapni a szelet egy lánynak...Hiszen pár hónap múlva már rég máshol teljesíthetek szolgálatot. No, nyicsevó. Azért még játszottam neki tovább a verklin, amilyen szépen csak tudtam és nagyon jelentőségteljesen mosolyogtam rá. Észrevettem, hogy egyszer megint visszamosolygott. „Ohó! - gondoltam magamban. - Emelkedik az ázsióm nála!” Tessék, kezdem érdekelni... Hát, integettem neki egyet. Mintha üdvözölném. De nem intett vissza... Lehet, hogy nem vette észre. Vagy két hétig kokettáltam így vele, s közben fülig szerelmes lettem belé. Egyik este elfelejtette behúzni a függönyt és vetkőzni kezdett, csak úgy...No, aszittem, kiugrók a balkonról! Micsoda nő! Mit nő, jelenség! Gyorsan leoltottam a villanyt - mintha nem lennék otthol - és legalább egy óra hosszat bámultam, mint fireg-forog a tükör előtt, kenegeti magát ezzel-azzal, fésülkö- dik, reszeli a körmét. Vártam, de soha többé nem felejtette el befüggönyözni a szobát. Híj, nagy kár! Párszor, láttam, a nyitott ablakba lógatta ki száradni a flancos fehérneműit. Mind rózsaszín, krémszínű vagy kék. Nyilvánvaló: ez egy olyan valaki, 189
