Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán VI. (esszé)

S miközben kollégái tőkét kovácsoltak a hátrányokból, ő - megint kiszámítható németként - olcsón vett egy romos parasztházat a lengyel határ közelében, kiépítette, és visszavonult. Megszabadította a hatalmat egy ellenféltől, csak a sorokra figyelt, és hogy sohase lépjen hibásan. Nem menekült, amikor ellenálló hősként költözhetett volna át a nyugati oldalra (ezt már együtt beszéltük meg). Lépésről lépésre zárta ki magát a felkínált ünneplésből. Végül is: önmaga maradt mindvégig - s ez modern századunk törvényei szerint egyenlő a feledéssel.

D. nem volt gyáva. Ha évente kapott egy „engedélyt” a SED-rendszertől, hogy átmenjen Nyugat-Berlinbe, felolvasott egy prózaszöveget a RIAS-adóban, a busás honoráriumot nyugaton keleti márkára váltotta, zsebre vágta, átment Európa egyik legőrzöttebb határán - kaphatott volna néhány év börtönt, ha rajtaveszt -, s újabb egy évig élhetett nyugton a tanyáján, csak és csakis az újabb 40 oldalra figyelve.

Ha az ember meggondolja: ennyi állhatatosság és magunkhoz való hűség után D., a német író ma ott tart, hogy azt mondja nekem: Te vagy az egyetlen barátom ezen a világon, az életem változott meg attól, hogy újra itt vagy, havonta legalább egyszer felhívhatlak - nos, akkor az embernek nemcsak a torka szorul el, de a németeket is megtanulja jobban megérteni.

Ez a csendes, szívós türelem persze másfelé is fényt vet: arra, hogy milyen könnyű volt a keleti országrészben arra késztetni a legjobbakat is, amire a hatalom akarta. A hallgatásra, a visszavonulásra, az izoláltságra. A poroszok és a szászok igen könnyen „szervezhetők”, kényszeríthetők közös irányba - pozitív és negatív értelemben.

D. végül is nem adott be kiutazási kérelmet a kemény időkben (ilyenkor kaptak az írók visszautazás nélküli útlevelet), s nem lett nyilvános sztár nyugaton. (A minőségre való tekintet nélkül oly sokan élvezték a „kiebrudalás”, a „menekült hősség” előnyeit. Megjegyzendő: sokan íróilag tönkrementek e kegyetlen álsikerben.)

Most, hogy immár semmi nem állna az újraszerveződés, az újra betagozódás útjában, D. már nem is keresi az utat. Kedvetlenül belépett a keleti P. E. N.-be, s amikor a volt balos tagok kizárták leleplezőjüket, gyorsan kilépett. A nyugati P. E. N. hívására már nem is válaszolt. Egyedül maradt. Feleségével, gyermektelenül, s egy, csak kettőjük által szerethető, vad, hisztérikus óriásschnauzer kutyával. Hihetetlen csendben élnek az Isten háta mögötti, kényelmes, szép, jól berendezett'házukban, hetente találkoznak az erdésszel, az öt kilométerre lakó paraszttal, negyedévente meglátogatja őket valaki.

D. havonta egyszer felbukkan Berlinben, felhív, találkozunk, beszélgetünk fél órát, aztán megy. Hihetetlenül kevés az időm. Évente kétszer, a végkimerülés határán - mindig egyedül, hiszen a schnauzertől halálra rémülnének a gyerekek és Edit - elmegyek hozzá másfél napra.

Szeptemberi szombat délután, ütött-kopott, lyukacsos autópályán száz kilométer a lengyel határ felé. Egyre több a fekete rendszám, minden kocsi robbanásig tömve szerzett holmival, nagyon sok vászonnal lekötött utánfutó, és számtalan kocsi mögött rozoga utánfutón kiégett vagy karambolos nyugati autók. A határ előtt ötven kilométernyire már minden árokban lengyel csempészhadtestek, autókat szednek szét, alakítanak át, készítenek elő a „vámra”.

I

163