Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán VI. (esszé)

(Micsoda vám lehet ez? Azt mondják, a túlsó oldalon, az útszélen, tucatnyi kilométeren az összeszerelés folyik.)

Néptelen, falvak alig tarkította, ligetes erdővidék, tavak, csend. Este két vadásszal kimegyünk magaslesre. Az én vadászomhoz szólnék néhány udvarias szót, de némán tudtomra adja: legyünk némák. Megkönnyebbülök (se erőm, se kedvem a szóhoz). Két órán át, a hűvösödő szélben, a kristálytiszta levegőben, vegyes erdők, fenyvesek, dombhajlatok között szinte maradéktalanul átmos az a ritka élmény, hogy fülem és szemem van. Hogy ennyi civilizációs romlás után is képes vagyok teljes biztonsággal ellenőrizni a környéket innen föntről, hogy minden apró zörejt felfog a fülem, tekintetemmel követhetem a kétes zajokat. Gyönyörűek az alkonyi színek, a világ egy kis darabja szinte hiánytalanul felfoghatóvá, megközelíthetővé, érzékelhetővé válik. Nem gyakori élmény.

Estig egy lövés esik távolabb, mi látunk az erdőszélen elhúzni két óvatos muflont.

Este a fővadász megmutatja induló vállalkozását: ma a környező, szinte érintetlen vidékekről fölvásárolja a kifogástalan minőségű vadhúst, és Berlinbe szállítja. Nagyon olcsón. A minőség alig számít, a lengyel, magyar és 3. világbeli nyomott árak miatt kétes a siker. Manfred, a másodvadász határozottabb fickó; szidja a faluban a menekültotthon lakóit: színesbőrűek, lengyelek, cigányok. Gazdasági turistáknak nevezi őket, hónapokon át unatkoznak, finnyásak, keveslik a zsebpénzt, nem hajlandók semmi munkát elvégezni, a faluban zaklatják a nőket és lányokat, ellenségesek és követelőzőek. Sok a lopás, szaporodnak a verekedések. O bizony revolvert szerez a feleségének, az biciklivel jár haza este. D. tiltakozik, az elvekre hivatkozik, de a szelíd fővadász és felesége is a másik féllel ért egyet. Két hónap múlva Hoyerswerda, a menekültek lincselésének sorozata. Engem a legkevésbé sem lep meg. Nem tudok egyetérteni a sajtó, az egyik és a másik véglet általános bölcsességeivel. Tudom, hogy ezek az idegenellenességi-hullámok csak ott, helyben, a valóság mindkét oldalának megismerésével érthetők meg. Szerkesztőségek, bérpróféták, elvek - mivel sem visznek közelebb az igazsághoz. Mivelhogy, mint mindig - mindkét félnek igaza van. Csak hát nem az érintettek hozzák a határozatokat, őrajtuk minden mindig csak lecsapódik.

Ülünk az erdészlak tágas konyhájában, hajszálvékony, sötétvörös vaddisznósonkát eszünk, sörözünk. Az erdészházaspár kissé szorong, beüt-é a vállalkozásuk. Meglepő, milyen könnyű nekem (azaz nekünk, magyaroknak) ütőképes üzleti koncepcióvá összefogni mindazt az előnyt és lehetőséget, ami rendelkezésükre állna. Mintha valahol a világ végén éltek volna, mintha nem évtizedek óta a nyugati televíziót néznék. Képtelenek belehelyezkedni abba a nyugati gondolkodásmódba, aminek keretein belül kell érvényesülniük. „Csak” dolgozni tudnak — s az itt kevés. D. barátom sem képes hozzányúlni a vállalkozás fogalmához. Szorongva nézem: mekkora hátrányra „tettek szert” ezek az emberek a német szocializmus keretei között. Az már rég nem meglepő, hogy amikor a falu új vezetőit szidják - mint eszmélkedésük óta mindig e keleti örökség és reflex jegyében —, fel sem merül bennük, hogy mekkora súlya van a szavuknak, szavazatuknak ebben a szokatlan demokráciában. Tudomásul veszik, de nem hiszik el. Elképzelni sem tudják, hogy egy választott vezetőség elszámoljon tetteivel a választóinak.

164