Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sándor Iván: Az ön(le)építés - avagy a kor valóságos kihívásai (esszé)
iránt nincs érzék, mert hiányzik a kritérium, akkor éppen azért nincs érzék minden igazi nemzeti probléma iránt se, mert az értékek alól kivont s ezzel merőben külsőségessé tett „nemzeti” kritérium az igazán nemzeti és ál-nemzeti között sem tud különbséget tenni. Ezzel megnyílik az út a jelszónak...” Továbbá: „A jelszó az eszme majma, szakasztott úgy viselkedik mint az eszme, vallásos, erkölcsi, tudományos színt ölt, logikával dolgozik, fejlődik is, s a fejlődést felhasználja, előre lát, ösztönszerű tervszerűséggel készíti rendszerét, s megformál egy egész világot, minden részében; igazában csak utólag derül ki róla, mily kitűnően operált, hogy becsapta híveit, mily pusztaság marad utána, mennyi mulasztás, mennyi elvégezetlen, közben egymásra tornyosuló s már elvégezhetetlen feladat. Milyen szellemi és erkölcsi hullamező, mekkora pusztulás...” Kedves Szerkesztő Barátom! Itt két dolgot kell közbevetnem. Az egyik az, hogy miközben Fülep idézésébe kezdtem, a dialógusaink tárgyát képező ön- célúságokra és jelszavakra gondoltam, ám idézés közben elkerülhetetlen volt, hogy ne érezzem: Fülep bölcsessége a ma szokásos gyűlölködő elrettentéseknél mennyivel többet értet meg közelmúlt évtizedeink „öncélúságaiból” és katasztrófába vezető jelszavaiból is. A másik, amit közbe kell vetnem: valójában nekem sokfelé van vitám, nemcsak a kormánykoalíciót, hanem az ellenzéket képviselőkkel is (politikailag), nemcsak a népi-nemzeti, hanem a liberális (vagy más progresszív) örökség „önleépítőivel” is (szellemileg). Ám, Vekerdivel szólva (mármint, hogy az öncélúság „manó-etikája” ugyan sok mindenkire vonatkozik, ez a vita azonban „egy jellegzetesen nemzeti politikát követő” gondolkozásról szól), nos: ahhoz szeretnék adalékokat szolgáltatni, hogy ez a jellegzetesen nemzeti politikát” követő gondolkodás hogyan fordult szembe saját hagyományának ma is időszerű, súlyos üzeneteivel. Ezért nem beszélek itt, bár igen időszerű, és életbevágó más - a századvégi Magyarország politikai demokratizálódása, szellemi fejlődése számára -, létfontosságú hagyományokhoz való viszonyáról. 4. Azoktól, akiket eddig idéztem - miként másoktól, más hagyományok képviselőitől is - én sokat tanultam. De nem tartom kizártnak, hogy vannak, akik bár ugyan sokáig tanítványuknak tekintették magukat, „politikai okból” meg kívánják haladni mestereiket. A kultúra és a politikai eszmék történetében nem ismeretlen az ilyen feszültség. Nagy gondolkozók, nagy újítók, nagy összefoglalók műve jut ilyen sorsra. Az egyik indíték az, hogy az utódok, a tanítványok rosszul sáfárkodnak a hagyatékkal. A másik változatban az Idő lép fel, a túlhaladással, időszerűtlenítve valamit, miközben a kettő, — a tanít- ványi felhígítás és a változások kérlelhetetlen-jogos hatásaként működő erózió - össze is játszik. Vitánk időpontjában a huszadik század szinte minden eszmerendszere, szellemi öröksége felülbírálat alá vettetik, átfogóan, mindenre kiterjedően szegeződik szembe a kétely a korábbival. A civilizációs korszakfordulókon mindig munkál a korábbi eszmék, hagyományok „otthagyása” mögött az újabbakkal való meghaladás igénye-merészsége. Hiszen vannak, mondjuk a Fülep—Németh-Illyés-Bibó-hagyományban is, mint ahogy vannak más, az 152
