Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sándor Iván: Az ön(le)építés - avagy a kor valóságos kihívásai (esszé)
egész európai gondolkodást, politikai életet jótékonyan átható hagyományokban is meghaladandó alapelvek. Ám ez a vita most nem ilyen új törekvésről, nem a korábbit felülbírálva felülmúló teljesítményről folyik; Csurka István legújabb politikai publicisztikájában nem a századvég nagy korfordulójának megragadó és átfogó szellemi teljesítményei, új, figyelemreméltó fogalmai, közhasznú megnevezései törik a tojás héját. Itt az európai és világmozgás váltóállításai fölötti bizonytalanság, a gyors és kategorikus „megoldások” lehetetlensége és hiábavalósága miatt érzett meghökkenés és szenvedély a jellegadó. Éppen az új bonyolultság félelmet keltő gyorsasággal történő megjelenése az, ami őt visszafordítja egy látszólag egyszerűbb, valójában kvázi-térbe, valami idejétmúlt, ósdi, feleleveníthetetlen felé. Ebben a kvázi-térben burjánzanak az álkérdések és föl sem merülnek a sokak jelenét-jövőjét valóban meghatározó igazi dilemmák. Csak néhányat sorolok fel ez utóbbiak közül. Milyen megoldásokat kellene keresni: ha a szabadságjogok érvényesülése és a jólét nem jár együtt?; ha a fejlődés és a kao- tizálódás nincs egyenes ellentétben egymással?; ha a nemzeti függetlenség elnyerése után is erősek az igazodási-reflexek a minőség érvényesülése helyett? Milyen újabb nemzetvédő mentalitást igényel az autonómiák, a nemzetállami törekvések egymással való szembekerülése térségünkben, és mi az ilyen (megtalálandó) politikai eszméknek a viszonya a nemzetiségi faji, vallási másságokhoz, a kölcsönös gyűlölködések intellektuális szervezéséhez? Hogyan lehetne elkerülni, hogy az értelmiségi lét, a kultúra, a tudás megbecsülésének további hiánya miatt végül is ne legyen meddő minden igyekezet az európai szintek megközelítésére?, stb. stb. 5. De az ilyen vagy hasonlók helyett rengeteg álkérdés hangzik ma fel; s történik rágcsálásuk, agyonbeszélésük, a „harcos rámutatások” közepette, miközben föl sem merül, hogy ezek nevetségesen káros, jó szellemi energiákat elherdáló kvázi kérdések, amelyek elszívják a levegőt a valóságosak elől. Egyetlen egy ilyen „elterelő kérdést” húzok elő a sok közül, amely mindkét (politikai-szellemi) szárnyon újra és újra fölbukkan. (Hozzá kell azonban máris tennem: sző sincs arról, hogy például ennek a dilemmának nincs reális magja; hiszen nincs olyan álkérdés, amelyik sokáig fennmaradhatna a köztudatban, ha nem volna benne valódi elem is.) Salamon Konrád — már említetten jószándékú - hozzászólásában egy (ilyen) kérdést így foglal össze: „Minden olyan társadalomban, mely a korszerűsítés kényszere elé kerül, vita kerekedik arról, hogy a modernizáció érdekében milyen külső mintákat kövessenek, hogyan illesszék azokat a belső tényezőkhöz, s melyek azok a hazai hagyományok, szokások, intézmények stb., amelyeket meg lehet és kell őrizni, avagy a korszerűsítés érdekében el kell vetni.” Továbbá: ily módon két tábor alakult ki a magyar progresszióban a múlt század vége óta, a városias-európaias-urbánus, és a vidéki-Magyarorszá- got képviselő népi tábor az ország korszerűsítésének két irányzataként; lényegében ez a kétfajta koncepció érvényesül ma is, s feszül egymásnak a kormánykoalíció és az ellenzék két legnagyobb pártjának vitájában. 153
